Written:
Source: A számuzött Trockij, Kolibri Kiadó, 1988
First Published: Biulletin Oppozicii, March 1938,
No 64
Translator: Drucker György
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
A proletárifjúságak ajánlom
Most, amikor Lev Szedov anyja mellett írom e sorokat, különbözo országokból érkeznek a részvéttáviratok. És e táviratok mindegyike ugyanazt ez elviselhetetlen kérdést szegezi szembe: „hát immár az összes barátunk, mind Franciaországban, mind Hollandiában, Angliában és az Egyesült Államokban, Kanadában és Dél-Afrikában, és itt, Mexikóban is megfellebbezhetetlennek tekintik, hogy Szedov nincs többé?" Minden távirat - halálának újabb bizonyitéka. Pedig mi még mindig nem tudjud elhinni. Nemcsak azért, mert o a mi huséges, odaadó, szereto fiunk. Hanem mindenekelott azért, mert nincs senki, aki annyira szervesen összefonódott a mi életünkkel együttgondolkodóként, munkatársként, gondviseloként, tanácsadóként és barátként.
Azt az idosebb nemzedéket, melynek soraiban a múlt század végén a forradalom útjára léptünk, egy szálig nyomtalanul félresöpörték. Amit nem végeztek el a cári kényszermunka böntönei, a zord számuzetés, az emigránsévek nélkülözései, a polgárháború és a betegségek, azt befejezte az utolsó években Sztálin, a forradalom legszörnyubb csapása. Az idosebb nemzedék után annak a középso nemzedéknek legjavát is elpusztították, amelyik életre keltette 1917-et, s amely a forradalmi front 24 hadseregében nevelodött. Széttiporták az ifjúság legjavát is, Lev nemzedéktársait. O is csak csodával határos módon maradt meg annak küszönhetoen, hogy elkísért bennünket a számuzetésbe, majd Törökországba. Utolsó emigrációnk éveiben számos új barátra tettünk szert, és közülük néhányan szinte családtaggá válva igen közel kerültek hozzánk. De ok mindnyájan ezekben az utolsó években találkoztak velünk eloször, amikor már kezdtünk megöregedni. Lev az. egyetlen, aki fiatalon is ismert minket, és részt vett az életünkben, mióta csak a világon van. Megmaradva fiatalnak, mintha a kortársunk lett volna...
Végigjárta velünk a második emigrációt; Bécs, Zürich, Párizs, Barcelona, New York, Amherst (kanadai internálótábor), s végül Petrográd. Még kisfiúként - 12 éves múlt - a maga módján már megértette az átmenet szükségességét a februári forradalomtól az októberihez. Serdülokorában a forradalmi lángolás futötte. Egy évvel öregítette magát, hogy hamarabb beléphessen a Komszomolba, amelyet akkor az ébredo ifjúság minden szenvedélye forralt.
A fiatal pékek, akik között propagandista volt, friss cipóval ajándékozták meg, és o boldogan cipelte lyukas könyöku kabátja alatt. Lángoló és hideg, nagyszeru és éhezo évek voltak ezek. Lev saját elhatározásából átköltözött a Kremlbol egy proletár diákkollégiumba, hogy ne tunjék ki a többiek közül. Visszautasította, hogy velünk járjon gépjármuvel, csak hogy ne élvezzen bürokrata kiváltságot. Ellenben szorgosan vészt vett a társadalmi munkában és a "munkamozgósításokban", havat lapátolt a moszkvai utcákon, "felszámolta" az írástudatlanságot, kenyeret és tuzifát pakolt ki vagonokból, s késobb, már muegyetemistaként mozdonyokat javított. Az, hogy nem jutott ki az igazi frontra, csak azért történt, mert két, sot három évvel is hiába öregítette volna magát, még csak 15 éves volt, amikor véget ért a pol-gárháború. Azért néhányszor elkísért a frontra, megtapasztalta a rideg körülményeket, és határozottan tudta, miért folyik a véres harc.
A távirati irodák utolsó hírei arról tudattak, hogy Lev Szedov Párizsban élt, a „legszerényebb körülmények között", - tegyük hozzá, sokkal szerényebben, mint egy szakmunkás. De annak idején Moszkvában, amikor apja és anyja magas tisztséget viselt, akkor sem élt jobban, mint az utolsó idokben Párizsban, sot még kevésbé. Általános volt ez a funkcionáriusok gyerekei közt? Nem, ez már akkor is kivételes volt. Ebben a kisfiúban, majd kamaszban és ifjúban korán felébredt a kötelességérzet és a hosiesség.
1923-ban Lev rögtön belevetette magát az ellenzék munkájába. Egyáltalán nem volna helyénvaló ebben csakis a szülok hatását látni. Hiszen o költözött el a szukös, hideg és szutykos kollégiumba a jó kremli lakásból, s noha nem álltuk útját, azért akaratunk ellenére történt így.
Politikai irányvonalát ugyanaz az ösztön szabta meg, amely arra késztette, hogy a túlzsúfolt villamosokat részesítse elonyben a Kreml limuzinjaival szemben. Az ellenzék platformja csak természete alapveto vonásainak adott politikai kifejezodést. Lev könyörtelenül szakított azokkal a diáktársaival, akiket bürokrata apáik foggal-körömmel védelmeztek a "trockizmustól", és megtalálta az utat barátaihoz, a pékekhez. Igy kezdodött 17 éves korában immár tudatos élete.
Hamar elsajátította a konspiráció mesterségét: illegális gyulések, titkos nyomdák, az ellenzék dokumentumainak terjesztése. A Komszomol hamar kiformálta a saját ellenzéki vezetoit.
Lev kitunt átlagon felüli matematikai képességeivel. Fáradhatatlanul segített azoknak a proletárdiákoknak, akik nem végeztek középiskolát. Ennek a munkának is teljes lelkesedéssel látott neki, sarkallta, húzta elore a többieket, korholta a lustákat - ifjonti tanítóskodását úgy fogta fel, mint osztályának a szolgálatát. Saját tanulmá-nyaival is igen eredményesen haladt a Muszaki Foiskolán. De ezek munkaidejének csak kis részét töltötték ki. Ideje, ereje, lelkesedése nagy részét a forradalom ügyének szentelte.
1927 telén, amikor megkezdodött az ellenzék rendori szétverése, Lev a huszonkettedik évét töltötte be. Már kisfia volt, s o büszkén hozta megmutatni nekünk a Kremlbe. Azonban egy percig sem habozott, amikor úgy döntött, hogy elszakad családjától és otthagyja az iskolát, hogy osztozzék sorsunkban, Közép-Ázsiában.
Nem egyszeruen fiúként, hanem bajtársként cselekedett: bármi áron is, de biztosítani kellett Moszkvával való kapcsolatunkat, Az o alma-atai munkája egy éven át csakugyan példa nélkül való volt. O volt a mi külügyminiszterünk, rendorfonökünk és hírközlési felelosünk. És mindeme feladatkörében kénytelen volt illegális apparátusra támaszkodni. A moszkvai ellenzéki központ megbízásából a huséges és megbízható H. elvtárs lovasfogatot kerített, és önálló postakocsisként muködött Alma-Ata és Frunze (Pispek), az akkori vasúti végállomás között. Az o feladata volt, hogy eljuttassa hozzánk kéthetente a titkos moszkvai postát, a mi leveleinket és kéziratainkat pedig visszafelé Frunzébe vigye, ahol várta ot a moszkvai küldönc. Néha különleges futárok érkeztek hozzánk Moszkvából. A velük való találkozás nem volt egyszeru. Olyan házban voltunk elszállásolva, amelyet minden oldalról a GPU intézményei, illetve ügynökeinek lakásai vettek körül. A külso kapcsolataink teljesen Levtol függtek. Esos, havas éjszakában szökött ki a házból, vagy kijátszva a spiclik éberségét nappal eltunt a könyvtárból, s felvette a kapcsolatot ügynökével a közfürdoben, suru bozótosban vagy a keleti piacon, ahol a kirgizek tolongtak lovaikkal, szamaraikkal, áruikkal. Minden alkalommal elragadtatottan és boldogan tért vissza, harci tuzzel a szemében és drága kinccsel a zsebében. Egy év alatt egyszer sem tudta az ellenség elkapni. Mi több, ezekkel az ellenségekkel, tegnapi „elvtársakkal" a „legkorrektebb", majdnem „baráti" viszonyt tudta fenntartani, nem mindennapi tapintatot és önuralmat tanúsítva, kíméletesen óva bennünket a külso csapásoktól.
Az ellenzék szellemi élete kulcskérdés volt akkor, a Komintern VI. kongresszusának évében. A moszkvai csomagokban levelek, cikkek, tézisek tucatjai érkeztek ismerosöktol és ismeretlenektol. Az elso hónapokban a GPU éles irányváltásáig számos levél hivatalos úton jött a különféle számuzetési helyekrol. Ebben a vegyes anyagban gondosan kellett tájékozódni. És ekkor nem kis ámulatomra arról bizonyosodhattam meg, hogy számomra is észrevétlenül mennyire felnott a kisfiú, milyen jól eligazodik az emberek közt, - sokkal több ellenzéki ismerte, mint én - milyen megbízható a forradalmi ösztöne, mely lehetové tette számára, hogy habozás nélkül megkülönböztesse a valódit a hamistól, a tartalmat a felszíntol. Eszmecseréink alatt büszkén ragyogott anyja szeme, aki jobban ismerte fiát.
Áprilistól októberig körübelül 1000 politikai levelet, dokumentumot és mintegy 700 táviratot kaptunk. Elküldtünk ugyanakkor 550 táviratot és legalább 800 politikai fogalmazványt, beleértve egy sor nagyobb muvet, mint a „Komintern programjának kritikája" stb. A fiam nélkül ennek a munkának a felét sem tudtam volna elvégezni.
A mégoly szoros együttmuködés sem jelentette azonban, hogy ne lettek volna köztünk viták, sot néha éles összeütközések. Levhez fuzodo viszonyom sem akkor, sem késobb az emigrációban - meg kell nyíltan vallanom - távolról sem volt egyenletes és felhotlen. Az o kategorikus ítéleteivel, amelyek gyakran tiszteletlenek voltak az ellenzék valamely „öregjével" szemben, a magam éppoly kategorikus ki-igazításait és fenntartásait szegeztem szembe. Ráadásul általában is a gyakorlati ügyekben rám jellemzo pedantériát és igényességet tanúsítottam iránta. Ezek a vonásaim, amelyek hasznosak lehetnek, sot szükségesek a nagyszabású munka során, de meglehetosen elviselhetetlenek a személyes kapcsolatokban, a hozzám legközelebb állók életét gyakran megnehezítették. És minthogy az ifjúságból a hozzám legközelebb álló a fiam volt, így hát neki mindenkinél nehezebb volt. Avatatlan szemlélo még azt is hihette, hogy kapcsolatunk rideg és elidegenedett. De emögött e felszín mögött kölcsönös, mély ragaszkodás izzott, amely összehasonlíthatatlanul több volt, mint vérközösség: a nézetek és értékelések, rokonszenv és ellenszenv közösségén alapult, az együtt átélt örömökén és szenvedésekén s a közös nagy reményekén.
És ez a közös ragaszkodás idorol idore olyan eleven tuzzel lángolt fel, amely mindhármunkat százszorosan kárpótolt a hétköznapok apró súrlódásaiért.
Így éltünk mi, 4000 kilométerre Moszkvától, 250 kilométerre a vasúttól. Nehéz és felejthetetlen év, amelyet Lev neve fémjelez az emlékezetünkben, helyesebben Leviké vagy Levuskáé, ahogy mi hívtuk. 1929 janurjában a Politbüro elrendelte, hogy hagyjuk el az SzSzSzK területét, mint kiderült, Törökország irányába. A családtagoknak megengedték, hogy elkísérjenek. Lev ismét habozás nélkül úgy döntött, hogy velünk utazik a számuzetésbe, mindörökre hátrahagyva feleségét és kisfiát, akiket nagyon szeretett.
Életünkben új fejezet kezdodött, szinte tiszta lappal. Új kapcsolatokat, ismeretségeket, barátságokat kellett kötni. És ismét a fiú lett a mindenes: közvetíto, titkár, mint Alna-Atában, csak összehasonlíthatatlanul szélesébb területen. Az idegen nyelveket, amelyeket kiskorában jobban ismert az orosznál, a forradalmi évek kavalkádjában szinte teljesen elfelejtette. Újra kellett tanulni ezeket. Elkezdodött a közös irodalmi munka. Az archívumok és a könyvtár teljesen Lev ke-zében voltak. Jól ismerte Marx, Engels, Lenin muveit, kiválóan tájékozódott az én könyveim és kézirataim között, ismerte a párt- és forrodalomtörtenetet, a thermidori hamisítások történetét. Az alma-atai közkönyvtár káoszában pedig áttanulmányozta a szovjet idoszak Pravda-évfolyamait és hibátlan találékonysággal kiválogatta és ki-jegyzetelte azokat. Enélkül a felbecsülhetetlen anyag nélkül, illetve Lev elobb Törökországban, majd Berlinben, végül Párizsban végzett további levéltári és könyvtári kutatásai nélkül az utóbbi tíz év egyetlen munkáját sem tudtam volna elkészíteni, beleértve az "Orosz forradalom történetét" is. Felmérhetetlen értéku közremuködése korántsem volt pusztán technikai jellegu. Az o önálló adatgyujtése, idézet-, jellemzésgyujteményei gyakorta megelolegezték mind a kifejtésem módszerét, mind következtetéseimet. Az "Elárult forradalom"-ban számos olyan oldal van, amelyet fiam levelének néhány sora alapján írtam, vagy egy számomra hozzáférhetetlen szovjet újság illusztrációját küldte el, s így használhattam fel. Még több anyagot tett hozzáférhetové a Lenin-életrajz számára. Az effajta együttmuködés csak úgy vált Iehetségessé, hogy az eszmei szolidaritás vérré vált bennünk. 1928 óta szinte az összes könyvemre igazság szerint a nevem mellé oda kellene írni a fiamét is.
Moszkvában Levnek két éve maradt hátra a mérnöki képesítés megszerzéséhez. Anyjával együtt arra ösztökéltük, hogy külföldön térjen vissza az elhagyott tudományhoz. Az ido tájt Prinkipon sikerült a fiúval szorosan együttmuködve különbözo országokból jött fiatal munkatársakból csoportot alakítani. Lev csak azon érv súlya alatt egyezett bele elutazásába, hogy Németországban felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet a nemzetközi baloldali ellenzéknek. Berlinben felújította a tanulmányait (elolröl kellett kezdenie), egyszersmind fejest ugrott a forradalmi tevékenységbe is. Hamarosan a Nemzetközi Titkárság orosz tagozatának elnöke lett. Hozzám és anyjához irt akkori levelei mutatják, milyen hamar beilleszkedett a nyugat-európai és némotországi politikai környezetbe, milyen jól kiismerte az embereket és milyen jól tájékozódott mozgalmunk embrionális korszakának számtalan konfliktusában és nézeteltérésében. Immár komoly tapasztalatokkal gazdagodott forradalmi ösztöne segített neki szinte minden esetben önállóan kipuhatolni a helyes utat. Hányszor örvendeztünk a frissen feltépett levél olvasásakor azoknak a megfontolásoknak és következtetéseknek, amelyeket épp csak elozo nap ajánlottam figyelmébe. És mennyire - szenvedélyesen és fegyelmezetten - örült o maga gondolataink ilyen összetalálkozásának! Lev összegyujtött levelei kétségkívül a Negyedik Internacionálé belso elotörténete tanulmányozásának egyik legbecsesebb forrását alkotják.
De figyelmének középpontjában az orosz ügyek maradtak. Már Prinkipon gyakorlatilag o lett a kiadója az orosz „Bjulleteny Oppozicii"-nak, kezdettol fogva (1929 közepe), Berlinbe való elutazása óta pedig (1931 eleje) végképp nála összpontosult ez a munka, miután Párizs-ból utána szállították a „Bjulletenyt" is.
Lev utolsó levele, melyet 1938. február 4-én, halála elott 12 nappal írt, így kezdodik: „Küldöm nektek a „BjuIleteny" levonatát, ugyanis a következo hajó nem egyhamar indul. A „Bjulleteny" pedig épp hogy csak kész lesz holnap reggelre."
Minden új szám megjelenése egy kis esemény volt életében - kis esemény nagy erofeszítés árán. A lap összeállítása, az anyagok feldolgozása, a cikkírás, a gondos korrektúra, expediálás, levelezés a barátokkal és tudósítókkal és nem utolsósorban pénzeszközök eloteremtése. Viszont milyen büszke volt minden „sikerült" számra! Az emigráció elso éveiben kiterjedt levelezést folytatott a szovjetunióbeli ellenzékiekkel. De 1932-re a GPU felszámolta csaknem az összes kapcsolatunkat Kerülo úton kellett friss információkat szerezni. Lev mindig résen volt, feszült figyelemmel keresve a szálakat Oroszországból. Figyelme kiterjedt a visszatéro turistákra, a részképzéses szovjet diákokra és a külképviseletek együttérzo beosztottjaira. Órákig rohangált Berlinben majd Párizsban, hogy lerázza az ot követo GPU spicliket, nehogy kompromittálja a hírhozóit. Ezekben az évékben egyetlen egy eset sem volt, amikor valaki az o óvatlanságának, figyelmetlenségének vagy meggondolatlanságának kárát látta volna. A GPU nyilvántartásában a „Legény" fedonéven szerepelt. Ahogy a néhai Raissz tudósított, a Lubjankán nemegyszer azt mondták: "ügyesen dolgozik a Legény, az öregnek bajos lenne nélküle". Ez mélységes igazság volt. Bajos lett volna nélküle. Nehéz lesz nélküle! Éppen ezért a GPU ügynökei, akik az ellenzék szervezeteibe is behatoltak, Levet szoros megfigyelés alá vonták, intrikák, aljas trükkök hálójával kerítették be. A moszkvai perekben az o neve mindvégig az enyém mellett szerepelt. Moszkva kereste az ürügyet, hogy leszámoljon vele, ha törik, ha szakad.
Hitler hatalomrajutása után a „Bjulleteny Oppozicii"-t rögtön betiltották.
Lev még Németországban töltött pár hetet illegális munkával, idegen lakásokban rejtozködve a Gestapo elol. Anyjával rögtön riadót fújtunk felszólítva, hogy azonnal utazzon el Németországból. 1933 tavaszán Lev végre rászánta magát arra, hogy elhagyja az országot, melyet megismert és megszeretett, és áttelepüljön Párizsba, ahová nyomban követte ot a "Bjulleteny" is. Itt Lev ismét felelevenítette tanulmányait. Le kellett vizsgáznia a francia középiskola anyagából, majd - immár harmadszor is - az elso évfolyamtól újra kezdeni a matematika-fizika szakot, ezúttal a Sorbonne-on. Párizsban nehéz körülmények között élt, nélkülözött, az egyetemi tanulmányokkal is csak rendszertelenül tudott foglalkozni, de kiváló képességeinek köszönhetoen minden kötelezettségének eleget tett, egészen a diploma megszerzéséig.
Párizsban még inkább, mint Berlinben erejénék nagy részét a forradalom ügyének, s a velem való irodalmi együttmuködésnek szentelte. Az utóbbi években Lev egyre rendszeresebben írt a Negyedik Internacionálé sajtójában. Bizonyos jelek, foképpen az önéletrajzom számára készített memoár feljegyzései alapján már Prinkipon kezdtem gyanítani irodalmi tehetségét. De mivel annyira túl volt terhelve mindenféle más munkával, és minthogy közösek voltak gondalataink és témáink, az írói munkát meghagyta nekem. Törökországban, úgy emlékszem, csak egy nagyobb cikket írt „Sztálin és a Vörös Hadsereg, avagy hogyan írjak a történelmet" címmel, N. Markin aláírásával. Markin forradalmár matróz volt, akihez még gyermekkorában rajongó barátság fuzte. Ez a munkája bekerült a „Hamisítás sztálini iskolája" címu könyvembe. A továbbiak során Lev cikkei mind gyakrabban jelentek meg a „BjuIleteny''-ben és a Negyedik Internacionálé más kiadványaiban, mindahányszor a sürgeto szükség miatt.
Lev csak akkor írt, ha volt mit mondania, és tudta, hogy senki más nem tudja jobban megcsinálni. Életünk Norvégiában töltött idoszakában sokfelol kaptam felszólítást, hogy elemezzem a sztahanov-mozgalmat, amely bizonyos fokig készületlenül ért bennünket. Amikor kiderült, hogy elhúzódó betegségem miatt nem tudok megbirkózni a feladattal, Lev egy szerény levél kíséretében elküldte cikktervezetét a sztahanovizmusról. Ragyogó munka volt, komoly és sokoldalú elemzés tömör, világos kifejtésben. Emlékszem, hogy megörvendeztette Levet dicséro véleményem. A cikket több nyelven is kinyomtatták, és rögvest helyes megvilágításba került a bürokrácia korbácsa alatt végzett "szocialista" darabbér-munka. A késobbi cikkek tucatjai semmi fontosat nem tettek hozzá ehhez az elemzéshez.
Lev fomuve azonban a „Moszkvai per" címu könyve volt, amely a 16-ok (Zinovjev, Kamenyev, Szmirnov stb.) tárgyalásáról szólt, és franciául, oroszul és németül is megjelent. Abban az idoben feleségemmel norvég fogságban voltunk, kezünk-lábunk gúzsba kötve, s a legképtelenebb rágalmaknak kitéve. A paralízis bizonyos eseteiben az emberek mindent látnak, hallanak és értenek, de képtelenek megmozdítani kezüket, hogy elhárítsák a halálos veszedelmet. Ilyen politikai mozgásképtelenségre kárhoztatott bennünket a norvég "szocialista" kormány. Milyen felbecsülhetetlen ajándék volt számunkra akkori helyzetünkben Lev könyve! Az elso megsemmisíto visszavágás a Kremlben tanyázó hamisítóknak. Emlékszem, az elso oldalak még vérszegénynek tuntek, de csak azért, mivel megismételték a SZU általános helyzetének már korábbról ismort politikai értékelését. De attól fogva, hogy a szerzo rátért magánák a pernek az önálló elemzésére, teljességgel magával ragadott. Minden új fejezet még az elozonél is jobbnak tunt. „Bravó, Levuska!" - mondtuk a feleségemmel. "Van már védelmezonk". Milyen boldogan csilloghatott szeme, amikor olvasta elragadtatott dicséretünket. Néhány újság, mint például a dán szociáldemokraták központi sajtóorgánuma egyenesen olyan véleményt nyilvánított, hogy úgy tunt számukra, az internálás nehéz feltételei között is szerét tudtam ejteni a munkának, mely Szedov nevével jelent meg. „Ráismerni Trockij tollára"... Mindez a képzelet szüleménye. A könyvhöz egyetlen sort sem írtam. Sok elvtársunk, akik hajlamosak voltak Szedovhoz csak mint „Trockij fiához'' viszonyulni - amiként Karl Liebknechtben is sokáig csak Wilhelm Liebknecht fiát látták - most a könyv kapcsán is meggyozodhettek arról, hogy o nemcsak önálló, de jelentos személyiség is.
Lev úgy írt, ahogyan minden mást is tett: becsületesen. Tanulmányozott, mérlegelt, ellenorzött. Az írástudói hiúság idegen volt tole. Az agitátorkodó ékesszólás nem kísértette meg. Mégis minden sorában eleven láng lobogott, melyet az oszinte forradalmiság futött.
*
Korunk nagy politikai történései, s azokkal összefonódva családi életünk személyes eseményei formálták és edzették ezt a forradalmi temperamentumot. 1906-ben az anya a pétervári börtönben ülve várta gyermekét. Osszel szabadították ki a liberális politikai fuvallatok. A kisfiú a következo év februárjában született. Ekkorra már én voltam bebörtönözve. 13 hónap múltán, Szibériából való szökésem után pillanthattam meg eloször a fiamat. Legkorábbi éIményként annak az elso orosz forradalomnak a lélegzete vette körül, amelynek kudarca Ausztriába taszított minket. Nyolcéves kisfiúként tört rá a háború, Svájcba kényszerítve bennünket. A következo nagy lecke számára Franciaországból való kiutasításom volt. A hajón taglejtésekkel beszélgetett a forradalomról a katalán kazánfutovel. A forradalom jelentett számára mindent, ami jó - mindenekelott az Oroszországba való visszatérést. Amerikából úton hazafelé, Halifax alatt a tizenegyéves Levik kis öklével ütötte a brit tisztet. Tudta, hogy kit üssön, nem a matrózokat, akik lehurcoltak minket a hajóról, hanem a rendelkezo tisztet. Kanadában a gyujtotáborbeli fogságunk alatt megtanulta eldugni és észrevétlenül postaládába csúsztatni leveleinket, amelyek így elkerülhették a rendorség figyelmét. Petrográdban rögtön a bolsevikellenes hajsza közepébe csöppentünk bele. A polgári iskolában, ahova eleinte járt, a liberálisok és eszerek fiacskái jól elnáspángolták mint Trockij fiát. Egyszer öszzevérzett kézzel érkezett anyja munkahelyére, a famunkások szövetségébe, lévén egy kis politikai eszmecseréje a Kerenszkij gyerekkel. Az utcán minden bolsevik megmozduláshoz csatlakozott, és a kapuk alá rejtozött az akkori Nemzeti Front (kadotok, eszerek és mensevikek koalíciója) fegyveresei elol. A júliusi napok után sápadtan és lesoványodva látogatott meg engem Kerenszkij és Cereteli börtönében. Egy ismeros ezredes családjánál elköltött ebéd során Lev és Szergej kést ragadva vetették rá magukat arra a tisztre, aki kijelentette, hogy a bolsevikok a császár ügynökei. Hasonlóképp adtak választ Szerebrovszkij mérnöknek - ma a sztálini KB tagja -, aki arról próbálta meggyozni oket, hogy Lenin - német kém. Lev korán megtanulta fogcsikorgatva olvasni az újságok rágalmait. Az októberi napokat Markinnal, a matrózzal töltötte, aki szabad óráiban a löveszet mesterségére oktatta ot a pincében.
Igy formálódott a leendo harcos. Nem, a forradalom nem volt számára üres absztrakció, hanem mélyen beleivódott a csontjaiba. Emiatt vette olyan komolyan forradalmi kötelezettségeit a munkafelajánlásoktól ás a lemaradók korrepetálásától kezdve. Emiatt szállt késobb kíméletlenül harcba a bürokráciával. 1927 oszén Lev „ellenzéki" utazást lett az Uralban - Mracskovszkijjal és Beloborodovval. Visszatérésük után mindketten oszinte elragadtatással beszéltek Lev magatartásáról, melyet az éles és reménytelen küzdelom során tanúsított, kérlelhetetlen fellépéseirol az ifjúsági gyuléseken, arról a fizikai rettenthetetlenségrol, amellyel szembeszállt a bürokraták huligánbandáival, s ama erkölcsi nagyságáról, mely lehetové tette, hogy emelt fovel viselje el a legyozetést. Amikor hat hét után megférfiasodva visszatért az Uralból, engem már kizártak a pártból. Ideje volt a számuzetésre készülni. Nyoma sem volt benne meggondolatlanságnak vagy fennhéjázó vakmeroségnek. Okos, óvatos és köreltekinto volt. De tudta, hogy a forradalomnak, akárcsak a háborúnak élteto eleme a veszély. Képes volt, amikor kellett - márpedig gyakran kellett - szembenézni a veszéllyel. Élete Franciaországban, ahol az államépület minden szintjén megtalálhatók a GPU barátai, szinte folytonos veszélyben forgott. Hivatásos gyilkosok voltak a sarkában. Ott laktak a szomszéd lakásban. Ellopták leveleit, iratait, lehallgatták telefonbeszélgetéseit. Amikor egy betegség után lábadozva két hetet a Földközi-tenger partján töltött - az egyetlen üdülés évek hosszú sora alatt -, a GPU ügynökei ugyanabban a panzióban szálltak meg. Amikor Mühlhausenbe készült, hogy a sztálinisták sajtórágalmai ügyében egy svájci ügyvéddel találkozzon, a mülhhauseni pályaudvaron egész GPU banda várta, ugyanazok, akik késobb megölték Ignatyij Raisszot. Lev a biztos lebukást csak azért kerülhette el, mert elozo nap megbetegedve 40 fokos lázzal nem tudott Párizsból elutazni. Mindezeket a tényeket Franciaország és Svájc bírói szervei állapították meg. És hány feltáratlan titok lappang még? Legközelebbi barátai azt írták nekünk három hónappal ezelott, hogy Párizsban túlontúl közvetlen veszélynek van kitéve, és szorgalmazták Mexikóba utazását. Lev azt felelte, hogy a veszély kétségkívül fennáll, de Párizs most igen fontos harcálláspont, melynek feladása buncselekmény volna. Meg kellett hajolni az érvelés elott.
Amikor tavaly osztol kezdve sorban szakítottak a külföldi szovjet ügynökök a Kremllel és a GPU-val, Lev természetesen az események surujében volt. Néhány barátja tiItakozott az ellen, hogy érintkezzék az "ellenorizhetetlen" új szövetségesekkel, mondván, lehet, hogy provokáció. Lev azt válaszolta, hogy kétségkívül van kockázat, de nem lehetséges elosegíteni ezt a fontos folyamatot, ha félreállunk. Ezúttal is el kellett fogadni Levet olyannak, amilyennek a természet teremtette és a politikai körülmények formálták. Mint valódi forradalmár, csak annyira tartotta életét, amennyire az a proletariátus felszabadító harcát szolgálta.
*
Február 16-án a mexikói esti lapok rövid hírben tudatták, hogy Lev Szedov sebészi mutét során meghalt. Sürgos munkán dolgozva, nem is láttam ezeket az újságokat. Diego Rivera maga ellenorizte a rádióközleményt, és hozta a szörnyu hírt. Egy óra múlva értesíthettem Natalját fiunk haláláról - most is februárban, amiként 32 évvel ezelott Natalja is februárban tudatta velem a börtönben megszületését. Így végzodött február 16-a, életünk legsötétebb napja.
Sok mindenre el voltunk készülve, szinte mindenre, de erre nem. Hiszen csak nemrég írta meg Lev azt az elhatározását, hogy munkásként vállal állást. Egyben azt a szándékát is kifejezte, hogy megírja az orosz ellenzék történetét a tudományos intézetnek. Tele volt tervvel. Két nappal halálhíre elott életörömtol sugárzó levelet kaptunk tole, február 4-i keltezéssel. Itt van elottem: „Készülünk a svájci perre* - írta -, most a helyzet igen kedvezo mind az úgynevezett „közvélemény", mind a hatalom vonatkozásában". Egy sor más kedvezo tényt és tünetet számlált még elo. „En somme nous marquons des points". A levelet szétfeszítette a jövobe vetett hit. Honnan hát ez a rosszindulatú betegség és a villámcsapásszeru halál 12 napra rá? Mélységes titok fedi a kérdést. Tisztázódik valaha is? Elso és kézenfekvo fel-tételezés, hogy megmérgezték ot. Hozzáférkozni Levhez, a ruhájához, az ételéhez is akár, nem jelenthetett túl nagy feladatot Sztálin ügynökeinek.
Juthat-e az igazságügyi szakérto, még ha mentes is „diplomáciai" megfontolásoktól, ilyen végkövetkeztetésre? A mérgezés muvészete a hadicélú vegyipar fejlettsége következtében minden képzeletet felülmúló eredményeket mutathat fel. Igaz, a közönséges halandó számára ennek a mesterségnek a fortélyai hozzáférhetetlenek, de a GPU méregkeveroinek nem jelenthet gondot. Nincs kizárva olyan méreg létezése, amelyet a halál beállta után a leggondosabb analízis sem tud kimutatni. És a gondos vizsgálat garanciái még hol vannak?
Vagy megölték a vegyészet segítsége nélkül is? Túlságosan sokat kellett kibírnia
ennek a fiatal, s a lelke mélyén érzékeny és gyengéd, lágy teremtésnek. A sokéves
hazugságkampány apja és legjobb idosebb elvtársai ellen, kiket Lev gyerekkora
óta tisztelt és szeretett, mélyen megrázta erkölcsi szervezetét. Nem kevésbé
súlyos csapást jelentett számára az ellenzék résztvevoinek hosszú kapitulációsorozata.
Azután következett Berlinben idosebb lányomnak, Zinának öngyilkossága, akit
Sztálin hitszego módon, mero bosszúvágyból elszakított gyermekeitol, családjától,
környezetétol. Lev ott állt novére holtteste felett, karjában a hathetes gyermekkel.
Úgy döntött, hogy megpróbál telefonon kapcsolatba lépni Moszkvában Szergej öccsével.
Megenyhült-e a GPU Zina öngyilkossága hírének hallatán, vagy azt remélte, hogy
sikerült valamilyen titkot kifürkészni, de minden várakozás elIenére sikerült
vonalat kapni, és Lev éloszóban tudathatta Moszkvával a tragédiát. Ez volt két
fiunk utolsó beszélgetése, az elkárhozott fivéreké, novérük még ki sem hult
holtteste felett. Rövid, szukszavú értesítést küldött nekünk Lev errol az élményrol.
Túlzottan kímélt bennünket. De minden sorából kiérzodött az elviselhetetlen
belso feszültség.
Lev könnyedén átvészelte az anyagi nehézségeket és a nélkülözést, tréfára véve, mint igazi proletár, mégis nyomot hagytak rajta. Összehasonlíthatatlanul rombolóbban hatottak az elkövetkezo lelki élmények. A 16-ok moszkvai pere, a légbol kapott vádak, a vádlottak szörnyuséges beismerései, köztük Szmirnové és Mracskovszkijé, akiket Lev oly közelrol ismert és szeretett; szüleinek váratlan internálása Norvégiába, a négy hónap ismeretlen bizonytalanság, az iratok ellopása, titokzatos átszállításunk Mexikóba; a második moszkvai per, még fantasztikusabb vádakkal és beismerésekkel; Szergej bátyjának eltunése, miután „munkások megmérgezésével" vádolták meg; számtalan ember agyonlövetése, akik korábban közeli barátok voltak, vagy végig azok is maradtak; a GPU üldözése és merényletei Franciaországban, Raissz meggyilkolása Svájcban; hazugság, aljasság, árulás és hamisítás - nem, a „sztálinizmus" Lev számára nem elvont politikai fogalom volt, hanem morális csapások és pszichikai kudarcok szüntelen sorozata. Rászorultak-e a moszkvai mesterek, hogy ráadásul a vegyészethez folyamodjanak, vagy elegendonek bizonyult mindaz, amit eddig elkövettek: a következtetés egy és ugyanaz. Ezek voltak, akik megölték ot És halálának hírét fényes ünnepként jelölték meg Thermidor kalendáriumában.
Mielott meggyilkolták volna, mindent megtettek azért, hogy kortársai az utókor szemében megrágalmazzák és befeketítsék ot. Dzsugasvili Káin és segítotársai Levet úgy akarták feltüntetni, mint a fasizmus ügynökét, a Szovjetunió tokés restaurációjának titkos szövetségesét, mint vonatszerencsétlenségek és munkásgyilkosságok szervezojét. Meddo próbálkozások a gazemberek részérol! Nyomtalanul lepereg róla a mérhetetlen mennyiségben reászórt thermidoriánus mocskolódás. Lev tetotol-taIpig tiszta, becsületes ember volt. Bármely munkásgyulésen el tudta mondani - oly rövid - életét napról napra, ahogy én most röviden elmeséltem. Semmi szégyellni-, vagy takargatnivalója nem volt. Erkölcsi nagysága adta jellemének vázát. Rendíthetetlenül szolgálta az elnyomottak ügyét, mert hu tudott maradni önmagához. Hosi alkatú ember lett a természet és a történelem akaratából. A hatalmas és rettenetes események, melyeknek elébe nézünk, szukölködni fognak ilyen emberekben. Ha Lev megérte volna ezeket az eseményeket, megmutathatta volna valódi nagyságát. De nem élt addig. Nincs többé Lev, a kiafiú, a fiatalember, a hos harcostárs!
Édesanyjával, aki a Iegközelebb állt hozzá a világon, most szörnyu órákat élünk át, midon vonásról vonásra felidézzük alakját. Nem tudjuk elhinni, hogy nincs többé, és sírunk, mert el kell hinnünk. Hogyan is béküljünk meg a gondolattal, hogy a földgolyó immár nélküle forog, akivel a gyengéd ragaszkodás, a kölcsönös megértés és a közös emlékek eltéphetetlen szálai fuztek össze minket? Senki sem ismert úgy bennünket, erényeinket és gyengéinket, ahogyan o. Mindkettonk fiatalságának egy része volt. Száz és száz ürüggyel kóboroltak gondolataink, érzéseink nap mint nap ohozzá Párizsba. Fiunkkal együtt minden, ami fiatal volt bennünk, meghalt.
Búcsúzunk, Lev! Isten veled, drága, egyetlen barátunk! Nem gondoltuk volna anyáddal, hogy a sors ily szörnyu terhet ró ránk - a te nekrológodat írni. Abban a szilárd meggyozodésben éltünk, hogy utánunk meg sokáig folytatod a közös ügyet. Mi azonban nem tudtunk vigyázni rád. Isten veled, Lev! Ragyogó emlékedet az egész világ fiatal munkásnemzedékére hagyományozzuk. Ott fogsz élni mindazoknak a szívében, akik a jobb világért dolgoznak, szenvednek és harcolnak. Világ forradalmi ifjúsága! Vedd át a mi Levünk példáját, méltó rá, hogy befogadd - és mától fogva hadd vegyen részt testetlenül is a ti harcotokban, ha már a sors megfosztotta ót attól az örömtol, hogy osztozzék veletek a végso gyozelemben.
Coyoacan, 1938. február 20.
* Az lgnatyij Raissz gyilkosainak tárgyalásáról van szó.