Written:
Source: A számuzött Trockij
First Published: Bjulletyeny Oppozicii, 1930.május,
11. szám
Translator: Kiss Ilona
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Már Alekszandr Blok megállapította: Majakovszkij „óriási tehetség volt”. Túlzás nélkül hozzátehetjük: Majakovszkij majdhogynem zseni volt. Egyetlen dolog hiányzott csak belole: a harmónia. Dehát mibol is teremthetett volna muvészi összhangot e katasztrófákkal teli évtizedekben, amikor még be sem hegedtek a két korszak határán kapott mély sebek? Majakovszkij költészetében a muvészi magaslatok súlyos kudarcok sorozatával, zseniális csúcsteljesítmények triviális részletmegoldásokkal, sot, kirívóan vulgáris elemekkel váltakoznak.
Nem igaz, hogy Majakovszkij elsosorban forradalmár volt, s csak másodsorban költo. Bár a forradalmi tevékenységet oszintén szerette volna igazi hivatásának tekinteni, mégis elsosorban költo volt, olyan muvész, aki elfordult ugyan a régi világtól, de sohasem szakadt el tole teljesen. A forradalomban csak késobb keresett — s bizonyos mértékig talált is — támaszt a maga számára, de igazából, testestül-lelkestül sohasem vált eggyé vele, mert nem egy éveken át tartó belso érlelodési folyamat után jutott el hozzá. Ha globálisan kezeljük a kérdést, azt mondhatjuk, hogy Majakovszkij nemcsak „énekese”, hanem áldozata annak az átmeneti kornak, amely ugyan hallatlan iramban hozza létre az új kultúra elemeit, ez a folyamat azonban mégsem eléggé gyors és ellentmondásmentes ahhoz, hogy lehetové tegye az egyes költok és a forradalmár-hivatást választó költonemzedékek harmonikus kibontakozását. Innen ered tehát a Majakovszkij alkotói módszerében a nem eléggé fegyelmezett szó- és képhasználatában megnyilvánuló belso harmóniahiány. A pátosz oszinte hangja mellett itt-ott felbukkan egy-egy felesleges, bántóan bizalmaskodó szó is a kort s az osztályt illetoen, sot, a költo olykor egészen ízléstelen tréfákat is megenged magának, csak hogy sebezhetetlenné tegye magát a külvilággal szemben. Mindez elso látásra muvészileg és lélektanilag is hiteltelenné teszi verseit, ám ez valóban csak a látszat, ugyanis még halála elotti leveleit is ugyanilyen hangnemben írja: „nem nagy ügy, csak felfújtuk kissé az esetet” — jegyzi meg élete összegzéseként. Azt mondhatnánk, hogy a megkésett romantikus Heinrich Heine lírája és — a lírát egyszerre támadó és védelmezo — irónia ugyanolyan funkciót tölt be, mint a megkésett futurista Majakovszkijnál a pátosz és a — pátoszt egyszerre megsemmisíto és védfallal körülvevo — vulgáris hangnem.
A bírósági ügyiratok bikfanyelvén megszerkesztett hivatalos közlemény sietosen megállapítja, hogy Majakovszkij öngyilkosságának „semmi köze sincs a költo társadalmi és irodalmi tevékenységéhez”. Ami azt jelentené, hogy Majakovszkij önként vállalt halálának semmi köze sincs önnön életéhez, avagy: életének semmi köze nincs forradalmi költészetéhez. Egyszóval: megpróbálták halálát egyszeru rendorségi üggyé degradálni. Mennyire igaztalan, felesleges és buta eljárás! „Csónakom megfeneklett a hétköznapokban” — írja utolsó verseiben magánéletérol. S ez arra utal, hogy a „társadalmi és irodalmi tevékenység” már nem elegendo ahhoz, hogy a hétköznapiság fölé emelje, s hogy megszabadítsa az elviselhetetlen egyéni gyötrelmektol. Hogy mondhatják, hogy mindennek „semmi köze nincs egymáshoz”?
A „proletárirodalom” mai hivatalos ideológiája azon alapul, hogy fönntartói egyáltalán nem képesek a kulturális fejlodés ritmusának és ütemének érzékelésére — a muvészet területén tehát ugyanolyan folyamatoknak lehetünk tanúi, mint a gazdasági életben. A „proletárkultúra” megteremtéséért folytatott harc nem más, mintha egyetlen ötéves terv alatt megpróbálnánk „teljes egészében kollektivizálni” az emberiség összes kulturális vívmányát. Ez a szándék már az Októberi Forradalom elején az utópista idealizmussal volt egyenértéku, ezért ellenezte Lenin és e sorok szerzoje is. Az utóbbi években aztán a proletánkultúra egész egyszeruen a muvészet fölé települo bürokratikus parancsuralmi rendszer lett: kiváló eszköz arra, hogy a muvészetet teljes egészében kiürítse. Az ál-proletárirodalom klasszikusainak olyan sikertelen polgári írókat kiáltottak ki, mint Gladkov, Szerafimovics és a többiek, a proletárirodalomról ítélkezo Belinszkijek pedig olyan jószimatú senkik lettek, mint Averbah és a hozzá hasonlók. A muvészi nyelv legfobb parancsnoka pedig az a Molotov, akinek egyedül csak arra volt gondja, hogy elevenen eltiporja az emberben rejlo összes alkotóerot. És segédjéül az a Guszev szegodött, aki mindennek mestere volt, csak épp a muvészetnek nem. Ez a ,,vezérkar” teljes egészében a forradalom hivatalos köreiben megfigyelheto bürokratikus elfajulás „terméke” volt. Molotov és Guszev egy kollektív Maliskinnal, feslett, ál-forradalmi udvari pornográfiával helyettesítették az igazi irodalmat.
Az új kultúra, az új irodalom elokészítésére hivatott fiatal proletárok legjobbjai olyan emberek kezébe kerültek, akik saját kulturálatlanságukat tették meg a dolgok egyetlen mércéjévé.
Majakovszkij volt az, aki a régi, egyelore még elismerésre sem méltatott irodalom képviseloi közül legkitartóbban és leghosiesebben kereste a kapcsolatot a forradalommal, s o volt az, aki a többieknél sokkalta teljesebben élte meg ezt a viszonyt. A benne rejlo mélységes szakadékot azonban o sem tudta eltüntetni. S ráadásul, élete utolsó éveiben a mindig lezárt formákra törekvo muvészetet oly végzetesen sújtó, a forradalommal együttjáró általános ellentmondásokhoz újabb probléma társult: költészetében epigonizmusra utaló tendenciák jelentkeztek. Majakovszkij kész volt arra, hogy a legutolsó rabszolgamunkát is magára vállalja, ha a ,,kor” ezt kívánta tole, eközben azonban nem tudott kitérni az ál-forradalmi bürokratizált formalizmus kísértése elol, s mivel ezt a jelenséget elméletileg nem tudta földolgozni, ellenszerét sem találhatta meg. Ennek ellenére teljes joggal elmondhatta magáról: ,,sohasem voltam bértollnok”. Sokáig és dühödten ellenállt; s távol tudott maradni az Averbah-féle ál-proletárirodalom adminisztratív kolhozától, miközben újra és újra megpróbálta létrehozni a „LEF” zászlaja alatt a lelkiismeretük szavára, s nem félelembol harcoló, dühödt proletár-forradalmár-kereszteslovagak rendjét. A „LEF” azonban nem volt eléggé eros ahhoz, hogy egy „150 milliós” hadra ráeroszakolja saját ritmusát: a forradalom hullámai ehhez túl magasra csaptak. Ez év januárjában azonban Majakovszkij engedett: eroszakot tett magán, s végül is belépett a VAPP-ba, a Proletárírók Összövetségi Társaságába. Mindez öngyilkossága elott két-három hónappal történt. A belépésbol Majakovszkijnak semmi haszna nem származott, sot. És amikor leszámolt a „hétköznapok”, a személyes és a társadalmi élet ellentmondásaival, a „csónakját” szándékosan zátonyra futtatta, a „bértollnokok”, a bürokrata irodalmárok egyre azt hajtogatták: „érthetetlen, felfoghatatlan”, elárulva ezzel, hogy számukra nemcsak Majakovszkij költoi nagysága maradt mindvégig felfoghatatlan, hanem a kor ellentmondásait sem értették.
Az igazi, eleven forradalmi irodalmi körök teljes szétzúzása után létrehozott, adminisztratív kényszerrel kordában tartott és eszmeileg gazdátlan proletárirodalmi szervezet a jelek szerint semmiféle morális összetartozást nem jelent, ha Szovjet-Oroszország legnagyobb költojének távozására csak afféle félhivatalos álláspontot tükrözo, értetlenkedo megjegyzéssel tudtak reagálni: „Mindennek semmihez semmi köze nincs”. Ez bizony nem sok. Ahhoz pedig végképp nem elegendo, hogy az új kultúra a „leheto legrövidebb idon belül” létrejöhessen.
Majakovszkij nem lehetett a proletárirodalom közvetlen megalapítója, már csak azért sem, ami miatt az sem lehetséges, hogy a szocializmus egyetlen országban megvalósuljon. Az viszont kétségtelen, hogy hallatlanul kitartóan küzdött a szó fegyverével átmeneti korunk küzdelmeiben, s az is bizonyos, hogy Majakovszkij az új irodalom egyik elofutára.