Written: November, 1908
Source:
First Published: Marx és Engels Válogatott muvei,
II. kötet Budapest 1909, Politzer
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription / HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the
terms of the GNU Free Documentation License
Minden népnek és minden nemzedéknek megvan a maga legendás korszaka, amelybe az élok óriási nagyítással vetítik vissza, mint valóságokat, vágyaikat és eszményeiket. Nagyítva és túlozva, mert csak ez az öntudatlan önámítás kárpótolhat a keserves jelenért, amelynek erején megtörnek a vágyak, és a legszebb események szürke köznapi ténnyé zsugorodnak össze.
Ami a harcos típushoz tartozó népek számára a hosök korszaka, a keresztényeknek a mártírok szenvedése, az a nyugati országok szocialistái számára az Internacionálé; az Internacionálé és annak harcai, a legendás idok, amikor egész Európa polgársága és összes uralkodó hatalmai rettegtek a nemzetközi rémtol, miközben ennek testét a két titánnak, Marxnak és Bakunyinnak vetélkedése tartotta és pusztította örökös forró lázban. A munkásság ez elso nemzetközi szervezetének elso nyilvános dokumentuma az írás, amelyet ill közlünk.
Ma már tudjuk, hogy a Nemzetközi Munkásszövetség távolról sem volt az a félelmetes hatalom, aminek a forradalmaktól és ellenforradalmaktól megrémített polgárság képzelete látta, és elmaradottabb országokban gyakran még ma is látja. Akármelyik másod- vagy harmadrendu ország munkássága ma nagyobb tömegeket és több erot vihet a harcba, mint akkoriban az Internacionálé egész nemzetközi tábora. A munkásosztály helyenkint sokkal fejletlenebb, másutt sokkal kevésbé tudatos volt, semhogy ez másképp lehetett volna. Ami az Internacionáléban nagy és félelemgerjeszto volt, az nem reális hatalma, amit csak a szervezet adhat, hanem a munkásmozgalom alapelvének és irányának világos fölismerése és kituzése volt. De éppen ezt méltányolták akkoriban legkevésbé, a munkásosztály csak úgy, mint az uralkodó osztályok. Mellékes célok, alkalmi harci eszközök, megdöbbentésre szánt csínyek foglalták el a kortársak figyelmét, s a lényeget, a nagy fölszabadító eszmét igen kevesen látták meg.
Ma talán helyesebben méltányoljuk az Internacionálé igazi jelentoségét, amely abban állott, hogy nyomatékosabban mint bármely elodje, tisztábban és tudatosabban hangoztatott némely elveket: „hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak muve lehet”; „hogy mindennemu szolgaságnak, társadalmi nyomorának, szellemi degenerációjának, politikai függoségének oka nem más, mint a munkás gazdasági alárendeltsége a munkaeszközök, vagyis az élet forrásainak, urai alá”; „hogy ennek folytán a munkásosztályok gazdasági felszabadítása a nagy cél, amelynek minden politikai mozgalmat alá kell rendelni”; „hogy a munka felszabadítása nem helyi, sem nemzeti, hanem társadalmi probléma, minden országra kiterjedo, amelyben modern társadalom él...” Mindez annyira mai, annyira igaznak és súlyosnak látszik ma is, oly teljesen tartalmazza mindazt, amit a mai szocialista munkásmozgalom alapelvének ismerünk vagy annak szeretünk, hogy ennél többet a sok hosszú pártprogram sem mond, legfeljebb hosszabban vagy rosszabbul.
De ha az Internacionálé elméleti és gyakorlati jelentoségének méltatásában a helyes útra léptünk, nem szabad kitérnünk egy másik babona lerontása elol sem, amely annak belso harcaiból fakadt, és némely országok szocialista mozgalmaiban még ma is elevenen ható erovel él. Azokban az országokban, ahol a német marxizmus uralkodik, tehát, foként a német birodalomban magában, továbbá Ausztriában, Magyarországban, Oroszországban és a Balkánon makacs hitük a szociáldemokratáknak, hogy az Internacionálét nem idoelottisége tette tönkre, hanem személyes viszályok, foként pedig Bakunyin dezorganizáló muködése benne; hogy miként az anarchizmus igazi atyja, Bakunyin, ellensége volt minden organizációjának, úgy az anarchizmus igazi célja ma is és mindig a dezorganizáció; a hogy ennek folytán nem lehetséges áthidalhatatlanabb ellentét, mint amely az anarchizmus és a szocializmus közt fennáll: anarchisták és szociáldemokraták nem testvérek, hanem ellenségek.
„A proletariátus organizációjának minden tökéletesítése lépés felszabadítása felé, szervezkedésének minden akadályozása hátralépés. A proletárságnak sokkal veszedelmesebb ellenségei azon ellenfeleinél, akik szervezeteit eroszakkal rombolják szét, azok a barátai, akik összetartását állítólag a saját érdekében lazítani akarják. Egy irány sem tett erre többet, mint a bakunyini. Ezért harcolnak a marxisták kérlelhetetlenül ellene.”
Így írt csak néhány évvel ezelott az úgynevezett ortodox forradalmi marxizmus elso teoretikusa, Karl Kautsky. Nem fakasztott ellentmondást egy hollandi szociáldemokratának az 1904. évi amszterdami nemzetközi kongresszuson tett kijelentése sem, amely szerint „az anarchisták a legnagyobb ellenségeink”. És jól tudjuk, hogy az említett országokban igen gyakran érvelnek az anarchisták ellen azzal, hogy rendorkémek, fizetett bújtogatók.
Az Internacionálé története világosan rávall ezen érvek és vádak forrására. Nem kereshetjük azt másutt, mint azokban a polémikus írásokban, amelyekkel Marx Bakunyinnak az Internacionáléban növekvo befolyása ellen küzdött, s amelyek végül Bakunyinnak kizáratására vezettek. Ezek az írások Bakunyinnak nemcsak elméleti kijelentéseit torzítják el oly mértékben, hogy azok a teljes zavarosság vagy értelmetlenség színében tunnek fel, hanem a politikai és egyéni becsületbe vágó súlyos vádakkal is illetik ot. Hogy ezek a vádak teljesen alaptalanok voltak, azt maga Kautsky is elismeri. „Egyáltalán nem lehet tagadni — írja a „Neue Zeit” XX. kötetében, 1902-ben —, hogy Marx és barátai a harc hevében Bakunyin és hívei ellen, csakúgy mint ezek, nem ritkán túllottek a célon és akárhány alaptalan vádat hangoztattak.” Mégis alig két évvel rá, egy német szociáldemokrata azóta igen elterjedt könyvet ír az Internacionáléról, amelyben Bakunyin híveit — megint Kautskyt idézzük — alkalmilag „hazugoknak, demagógoknak, sot gonosztevo természeteknek bélyegzik”. Másik szociáldemokrata minden európai nyelvre lefordított német füzetben a legnagyobb rosszhiszemuséggel torzítja el Bakunyin tanait. A pártlapok és az agitátorok gondoskodnak aztán róla, hogy a hazugság mérge mindenhová eljusson.
Másrészt némely anarchisták azt hiszik, szolgálatot tesznek ügyüknek, ha ugyanolyan rosszhiszemuséggel hasonló vádakat emelnek Marx, Engels és a szociáldemokrácia ellen.
Ilyen körülmények közt szükségesnek látszik, hogy az Internacionálé elso okmányának magyar nyelven elso közlése alkalmával megpróbáljuk elejét venni, hogy annak kapcsán esetleg nálunk is hazug legendák élesítsék és keserítsék az amúgy is heves tárgyi ellentéteket. Ezért megkíséreljük — amennyire bevezetéseink kerete megengedi —, hogy Marx és Bakunyin elméleteit objektíve összehasonlítsuk, és kölcsönös viszonyukat megállapítsuk.[A]
Nem lehet mondani, hogy Bakunyin az írás muvészetének mesterei közé tartoznék. A férfiú, akit egész lénye a szóbeli agitációra és a cselekvésre predesztinált, akiben valósággal emberfölötti aktivitás lakozott, nem lehetett alkalmas arra, hogy azzal a nyugodtsággal és elfogulatlansággal vegyen tollat kezébe, amely a jó és világos írásnak feltétele. Muvei, kevés kivétellel, alkalmi írások, egy-egy akció megokolására vagy megindítására, avagy polémikus csaták, és mindenki tudja, hogy ilyenkor mily könnyen ragadja el az írót temperamentuma, hogyan domborít ki nézopontokat, amelyek egyébkor a háttérben mozognak, hogyan élesít ki érveket, amelyekkel inkább ellenfelét akarja sebezni, semmint az igazságot szolgálni. Bakunyin minden munkája ilyen, a harc tüzében született írás. Nem lehet hát csodálni, hogy ellenfelei oly könnyen hámoznak ki belolük ellentmondásokat, és annyi pongyola fogalmazását arra használják föl, hogy tudatlanságát és zavarosságát bizonyítsák.
Aki azonban nem azzal a szándékkal fog muvei olvasásához, hogy azokból mindenáron ellentmondásokat szedegessen ki, hanem inkább azzal a tudattal, hogy bizonyára nem gyakorolhat országokra és nemzedékekre mély hatást olyan agitátor, akinek muködését egységes nézopontok nem irányítják, — az kell, hogy mást is találjon Bakunyin írásaiban; az kell, hogy meglássa, hogy az anarchizmus ez apja távolról sem volt a Hegel utáni idealisztikus filozófiai spekulációnak és fantasztikus individualizmusnak képviseloje, hanem minden tekintetben a XIX. század pozitív szociológiai iskolájának tanítványa. Már ez lehetetlenné teszi, hogy Marx elméleti ellenlábasa lett volna.
Bakunyin maga Marx tanítványának vallotta magát. „A te tanítványod vagyok — írja egy levelében Marxnak —, és büszke vagyok erre.” De nemcsak Marxszal szemben nyilatkozott így. Amikor Herzen nógatta, hogy Marxon is torolja meg azokat a híreszteléseket, amelyek szerint az orosz kormány fizetett kéme volna, Bakunyin így válaszolt:
,,. . . Ami Marxot illeti, csak úgy tudom, mint te, hogy Marx velünk szemben éppoly bunös, mint a többiek mind, sot, hogy o a nekünk tulajdonított gyalázatosságok szerzoje és felbújtója. Miért dicsértem hát? Két okból. Eloször igazságérzetbol. Akármily gyalázatosan viselkedett velünk szemben, nem szabad, legalább nekem, rendkívüli érdemeit a szocializmus körül észre nem vennem: annak szolgál majd huszonöt éve, okosan, erélyesen és híven, és ebben kétségtelenül mindnyájunknál többet ér... Másodszor politikából. Marx az Internacionáléban egyike a szocializmus legbiztosabb, legbefolyásosabb és legokosabb támaszainak, a legerosebb gátak egyike akármilyen burzsoá irány vagy törekvés behatolása ellen. És én sohasem bocsátanám meg magamnak, ha akárcsak személyes bosszúvágyam kielégítésére megsemmisíteném vagy csökkenteném kétségkívül jótékony befolyását...” (Sozialpolitischer Briefwechsel, p. 174-75.)
Így nem nyilatkozott Bakunyin egyetlen elodjérol vagy kortársáról sem, pedig, mint az impulzív természetek általában, igen hajlott arra, hogy mások erényeit és érdemeit túlozza. Mégis például Proudhont, aki akkoriban Marx mellett egyetlen nagyobb szabású teoretikusa volt a szocializmusnak, és akihez kétségkívül az elméleti rokonság sok szála fuzte, sehol sem említi ennyi dicsérettel; még kevésbé azt, akit némelyek az anarchizmus valódi atyjának neveznek, pedig hatása tényleg igen csekély volt: Max Stirnert. Vagy akárki mást. Nyilvánvaló hát, hogy Bakunyin maga Marxhoz érezte magát elméletben és gyakorlatban legközelebb állónak. Amit még az is mutat, hogy a „Kommunista Kiáltvány”-t eloször Bakunyin fordította oroszra, hogy hozzáfogott a „Kapital” fordításához, de ezt külso okokból be nem fejezte; ellenben más nyugat-európai szocialista fordítása soha eszébe sem jutott.
Mindazonáltal nem nevezhetjük ot egyszeruen Marx tanítványának, marxistának. Ha marxizmuson nem is értünk egyebet, mint Marx kutatási módszerét, a történelmi materializmust és ebbol fakadó gyakorlati cselekvési elvét, az osztályharcot, és a marxizmus fogalmából helyesen kizárjuk mindazt, ami nem általános érvényu szociológiai tétel, hanem a társadalmi fejlodésnek csak egy történeti korszakára, például a kapitalizmusra vagy a társadalmi jelenségek csak egy körére, például a közgazdaságra korlátozott megállapítás — akkor is azt kell mondanunk, hogy Bakunyin alapveto elméletei és a marxizmus nem födik egymást teljesen. Nem azért, mintha Bakunyin nem tartotta volna helyesnek a történelmi materializmust, és nem hirdette és gyakorolta volna az osztályharcot, hanem azért, mert ezen marxista megismeréseibe idegen elemek is vegyültek, és azok következetes alkalmazását sokszor megzavarták.
Már általános társadalombölcseleti nézetei is arra rendelték, hogy a marxizmusra hajlamos legyen. Némely ellenei szeretik az anarchizmust úgy feltüntetni, mintha az a polgári liberalizmus továbbfejtése volna, a legvégsokig vitt individualizmus és az abszolút egyéni szabadság kultusza. Hogy ez az állítás mennyiben felel meg a tényeknek, arról itt nem lehet szó: de hogy Bakunyin nem volt individualista, azt akárhány idézettel itt is bizonyíthatjuk. Bakunyin távol állott attól, hogy a történeti fejlodést az önkényes egyéni akarat muvének és a társadalmi együttélést az egyéni szabadság korlátjának vagy éppen megölojének tartsa, vagy beérje az egyéni szabadság eszméjének semmitmondó, légüres fogalmazásával, amelyre például a liberális szociológiai iskola legjellegzetesebb és legkiválóbb mestere, Herbert Spencer, a jövo szabad társadalmát alapítja; amely szabadságideálnak lényege az, hogy minden egyén szabadságának nem lehet más korlátja, mint a többi egyének szabadsága. Ez a meghatározás majdnem szorul szóra összevág a Rousseau-féle szabadságeszménnyel, és Bakunyin éppen ez ellen intézte legerélyesebb és legélesebb támadásait. Szerinte a társadalmi élet éppen olyan kérlelhetetlen törvényszeruség uralma alatt áll, mint a természeti. A kauzalitás egyetemes törvénye uralkodik azon, miként ezen; a tüneményeknek ugyanaz a megszakíthatlan összefüggése és fatális egymásra következése van a társadalom világában, mint a fizikai világban. Ezek ellen a természeti törvények ellen lehetetlen fellázadnunk, mert létezésünknek alapjai és feltételei; körülvesznek és átjárnak minket, minden mozgásunkat, minden gondolatunkat, minden cselekedetünket szabályozzák; még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem engedelmeskedünk nekik, nem teszünk egyebet, mint mindenhatóságukat hirdetjük.
A természet törvényeivel szemben az embernek csak egy szabadsága lehetséges: hogy megismerje és mind teljesebben alkalmazza azokat a kollektív és egyéni felszabadulás vagy humanizáció útján, amelyen halad. (L’empire knouto-germanique ét la révolution sociale [A germán kancsuka birodalom és a szociális forradalom], Oeuvres [Muvek], III. p. 49—59.)
Erre az útra az ember értelme segítségével jutott; az absztrakció képességének köszönheti. Azt jelenti-e ez, hogy az absztrakciók, az eszmék a történeti fejlodés rugói? Az idealisták szerint igen. Ok azt hirdetik, hogy az emberrel bizonyos eszmék és érzelmek veleszületnek. Mi sem tévesebb ennél. Amit az ember — fejlodésének különbözo fokain, különbözo mértékben — születésével magával hoz, az nem más, mint a materiális és formális képesség, hogy érezzen, gondolkozzék, eszméket formáljon és továbbfejtsen. De ez a képesség magában tisztára formális. K i a d a n n a k t a r t a l m a t ? A t á r s a d a l o m.
Hogyan keletkeztek az elso képzetek és eszmék? Errol nem mondhatunk egyebet, minthogy nem megihletett egyének csodálatosan megvilágosított szelleme teremtette azokat elszigetelten és önként, hanem a kollektív munka, amelyet a társadalmak részeinek, az egyéneknek szelleme többnyire észre sem vesz, és amelynek e társadalom kiváló egyénei, a zsenik, csak leghíresebb vagy legszerencsésebb megszólaltatói; mert minden zseniális ember mindig olyan volt, mint Voltaire: „onnan vette a jót, ahol találta”. Tehát a k e z d e t l e g e s t á r s a d a l o m n a k k o l l e k t í v s z e l l e m i m u n k á j a t e r e m t e t t e a z e l s o e s z m é k e t. (Dieu et l’État [Isten és állam], Oeuvres, I. p. 289—90.)
Így az ember úgy fizikai, mint szellemi létében társadalmi lény. Ellenben a Rousseau-féle idealisták szerint az ember kezdetben halhatatlan és szabad, s csak a társadalomban válik végessé és rabszolgává; mert csak azért veti végtelen és halhatatlan lelke szabadságát a társadalmi kényszer alá, hogy véges és tökéletlen testének szükségleteit kielégítse; a társadalmi élet tehát lemondás a végtelenségrol és a szabadságról.
„Teljesen ellenkezo a materialisták, realisták és kollektivisták szabadságfogalma. Az ember emberré csak a társadalomban lesz, és emberiségének tudatára és megvalósítására csak a társadalomban és csupán az egész társadalomnak kollektív akciója útján jut; a külso természet igája alól csak a kollektív vagy társadalmi munka szabadítja föl, amely egyedül képes arra, hogy a föld felületét az emberiség fejlodésére alkalmas hellyé alakítsa át; és ezen anyagi felszabadítás nélkül nem lehetséges értelmi és erkölcsi felszabadulás sem senki számára. Saját természetének igája alól sem szabadulhat föl másként, vagyis saját testének ösztöneit és mozgásait sem rendelheti alá mind fejlettebb értelme irányításának, mint a nevelés és muvelés segítségével; de az egyik csakúgy mint a másik kiválóképpen, kizárólag társadalmi tény. Mert a társadalmon kívül az ember örökké vadállat maradt volna... Végül a magános ember szabadságának tudatára sem ébredhet. Szabadnak lenni az ember számára azt jelenti, hogy más ember, az összes környezo emberek annak elismerjék, tekintsék és aszerint bánjanak vele. A szabadság tehát nem az elszigeteltség ténye, hanem a kölcsönös reflexióé, nem a kizárásé, hanem a kapcsolaté; mert minden egyén szabadsága nem más, mint emberiségének vagy emberi jogának visszatükrözodése az összes emberek tudatában. Csak más emberek jelenlétében és azokkal szemben mondhatom és érezhetem magam szabadnak.” (Dieu et l’État, Oeuvres, I. p. 276-78.)
Az emberi szabadság körének tágulása nem más, mint a társadalom fejlodése. Mert miben áll ez? Abban, hogy az ember mind teljesebben ismeri meg a természet törvényeit, és ezzel úrrá lesz fölöttük. A civilizáció és a szabadság útja egy és ugyanaz.
Aki az egyéni szabadságot és akaratot így függové teszi a társadalmi környezettol, az bizonyára nem eshet az individualizmus gyanújába. S ha Bakunyin sokszor hangsúlyozza, hogy „az ember szabadságát nem a történelem kezdetén, hanem a végén kell keresni”, mert „minden emberi egyén valóságos és teljes szabadsága a történelem igazi, nagy, végso célja” — ezzel csak olyat mond, amit minden marxista aláírhat, s amit Engels maga úgy fejezett ki: „a szocializmus az emberiség ugrása a kényszeruség birodalmából a szabadság birodalmába”. [Anti-Dühring, III. rész. II. fej.]
Láttuk, hogy Bakunyin a társadalomba helyezi az eszmék eredetét, és a társadalmi fejlodéstol teszi függové a szabadságot. Ezt a fölfogást csak egy lépés választja el a történelmi materializmustól. Bakunyin ezt a lépést is megteszi.
Abban az írásában, amelyet a német szocialista iskola ellen írt (Sophismes historiques de l’école doctrinaire des communistes allemands [A német kommunisták doktrinér iskolájának történelmi szofizmái]), újból szembeállítja az idealistákat a materialistákkal. Azt írja:
„Amíg azok a történelem összes tényeit, beleértve az anyagi érdekek és a társadalom gazdasági szervezete különbözo szakainak fejlodését, az eszmék fejlodésébol származtatják, addig a német kommunisták éppen ellenkezoleg az egész emberi történetben, az emberiség kollektív és egyéni életének legeszményibb megnyilatkozásaiban, az összes értelmi és erkölcsi, vallási, metafizikai, tudományos, muvészeti, politikai, jogi és társadalmi változásokban, amelyek a múltban lejátszódtak és a jelenben tovább folynak, nem akarnak mást látni, mint a gazdasági tények fejlodésének tükrözodéseit vagy szükséges visszahatásait. Amíg az idealisták azt tartják, hogy az eszmék uralkodnak a tényeken és termik azokat, a kommunisták... azt mondják, hogy a tények szülik az eszméket, és hogy ezek nem jelentenek egyebet, mint a megtörtént tények eszmei kifejezését; és hogy az összes tények közt a gazdasági, az anyagi világ tényei, ezek a legigazibb tények (faits par excellence) alkotják a lényeges bázist, a legfobb alapot, és az összes többi, értelmi és erkölcsi, politikai és társadalmi tények azoknak csupán kényszeru következményei.”
„Kiknek van igazuk: az idealistáknak-e vagy a materialistáknak? Ha a kérdést egyszer így föltettük, a felelettel nem habozhatunk. Kétség nem férhet hozzá: az idealisták tévednek, s csak a materialistáknak van igazuk. Igen, a tények megelozik az eszméket; igen, az ideál, miként Proudhon mondta, csak virág, amelynek létének anyagi föltételei a gyökerei. Igen, az emberiség egész értelmi és erkölcsi, politikai és társadalmi története gazdasági történetének reflexe. A lelkiismeretes és komoly modern tudomány minden ága ennek a nagy, alapveto és dönto igazságnak bizonyítékait szolgáltatja.” (L’empire knouto-germanique ét la révolution sociale, Oeuvres, III. p. 14-19.)
Látjuk, Bakunyin nemcsak szabatosan magyarázza a történelmi materializmust, hanem azt teljes terjedelmében el is fogadja, ha ugyan érvényét o maga is mindjárt korlátozza. Közgazdasági muveltségének hiányossága mellett nem is lehetett elvárni, hogy más tényezok szerepét is ne lássa olykor uralkodónak; harcias, aktív természetével pedig a dolgok objektív nézése, a lelki élet tényeinek az objektív külso világra következetes visszavezetése nem fért össze. Így Bakunyin könnyen feledkezett meg arról, amit az eszmék társadalmi eredetérol oly sokszor mondott, és a gazdasági tényezo mellé, mint a társadalmi fejlodés kiegészíto tényezoit, két biopszichológiai tényt helyezett, a gondolkodás képességét és a lázadás képességét és szükségét. Ezt a két képességet a fejlodés negatív tényezoinek nevezi, a gazdaságit pozitívnak.
Nyilvánvaló, hogy Bakunyin természeti létünknek két elemi, az egész szerves világban általános tényét helyezi itten egy specifikusan társadalmi ténnyel egy sorba. Mert a gondolkodás és lázadás képessége nem csupán az ember képessége, hanem csak pszichológiai kifejezése, szubjektív tükrözodése annak a nagy elemi ténynek, amelynek minden természetes lény életét köszönheti: a létért való küzdelemnek. Minden lázadás küzdelem a létért, az életért, s így minden küzdelem lázadás; a tigris, a hernyó, a fenyo, a moha küzdelme a létért csak olyan lázadás, mint az emberé. A történelmi materializmus a legkevésbé sem tagadja ezt vagy zárja ki. De annak, aki a társadalomtudományi kutatás ezen módszerével él, tudnia kell magát a társadalmi élet tényeire korlátoznia: az nem kereshet mást, minthogy az ember milyen s a j á t o s eszközökkel vívja küzdelmét a társadalomban; s nem láthat mást, minthogy az emberiség léte gazdasági tevékenységének fejlettsége és formái szerint alakul. Vagyis a társadalom komplex tüneteit a legelemibb társadalmi tevékenységre, társadalmi tényt elemibb társadalmi tényre vezet vissza. Hogy az a legelemibb társadalmi tény milyen még elemibb természetes föltételeken épül föl, annak kutatása lényegében nem a társadalomtudományra, hanem a természettudományra tartozik.
De nagyon szigorúnak kellene Bakunyinnal szemben lennünk, ha azért, mert biológiai és pszichológiai tényeket vegyít a társadalmi fejlodés alaptényezoi közé, vagy mert más helyen az eszméknek nagyobb szerepet tulajdonít, ot a történelmi materializmus hívei sorából törölnok. Akárhányan szerepeltek életük végéig hu marxistákként, akik a történelmi materializmus igazi lényegét annyira sem sajátították el, mint o. Egész iskolája keletkezett azoknak, akik a gazdasági tények vizsgálatát, a társadalom egyéb jelenségeinek a gazdasági termelés eszközeire és módjaira való visszavezetését egyszeruen a gazdasági érdekkel, tehát egy tisztán pszichológiai kategóriával helyettesítették. Engels maga — Marx halála után — igen lényeges engedményeket tett a szubjektív iránynak. Mások a filozófiai materializmussal zavarták össze. Valóban, a történelmi materializmus kérdése nem olyan egyszeru dolog, s Bakunyin nem az egyetlen marxista, aki rosszul alkalmazta.
Kétségtelen mégis, hogy Bakunyin sohasem esett végletbe, s miként konkrét társadalmi probléma vizsgálatánál észrevette az alapveto gazdasági mellett a mindenkor együttható értelmi, erkölcsi, vallási stb. tényezoket, úgy az ideológiák bírálatában s azok ellen folytatott harcában nem feledkezett meg az eszmék társadalmi alapjairól. Így például legmélyebben gyökerezo tendenciái közé tartozott a vallás- és az egyházellenesség. Minden írásában minduntalan az istenre és a vallásra lyukad ki. Mégis a szabadgondolat propagandájáról ezt írja:
„Csak a társadalmi forradalom, nem pedig a szabadgondolat propagandája képes a vallást a nép keblébol kiölni. A szabadgondolat propagandája kétségkívül igen hasznos; nélkülözhetetlen, mint kituno eszköz a már haladottabb egyének megtérítésére; de nem üthet rést a népben, mert a vallás nemcsak az értelem eltévelyedése, kizökkenése, hanem inkább és különösen a tömegek élo, tevékeny természetének tiltakozása a való élet szukössége és nyomorúságai ellen. A nép azért megy a templomba, amiért a kocsmába jár: hogy elkábítsa magát, hogy elfeledje nyomorúságát, hogy legalább rövid pillanatokra, egyenlonek, szabadnak, boldognak képzelje magát másokkal. Adjatok neki emberi létet, s nem megy többé sem a kocsmába, sem a templomba. Nos, ezt az emberi létet egyedül a társadalmi forradalom adhatja és fogja neki adni.” (Il Socialismo e Mazzini, p. 50.)
Más marxisták összeegyeztethetonek tartják a társadalom gazdasági szemléletével, hogy az emberi belátásnak dönto jelentoséget tulajdonítsanak a fejlodésre, vagy törvényekkel, tehát a jog útján, alakítsák át a társadalmat. Bakunyin válasza, amit ezeknek a társadalomtudósoknak ad, teljesen a történelmi materializmus szellemében való:
„...A társadalmat — úgymond – az erkölcsök vagy hagyományos szokások kormányozzák, de sohasem törvények. Ami a haladás útján lassan elorehajtja, az az egyéni kezdeményezések és nem a törvényhozó gondolata vagy akarata. Vannak ugyan törvények, amelyek tudtán kívül kormányozzák, de ezek természeti törvények, a társadalmi testtel belsoleg összefüggok (inhérentes), miként a fizikai törvények belsoleg összefüggnek az anyagi testekkel. Ezeknek a törvényeknek legnagyobb része a mai napig ismeretlen, és mégis ezek kormányozták az emberi társadalmat születésétol kezdve, függetlenül az azt alkotó emberek gondolatától és akaratától; amibol következik, hogy nem szabad azokat politikai és jogi törvényekkel összezavarni...” (Fédéralisme, socialisme et anti-théologisme [Federalizmus, szocializmus és antiteológizmus], Oeuvres, I. p. 141-42.)
Mindez élénken emlékeztet Marx híres bevezetésére a „Kritik der politischen Ökonomie”-ban.
Az eddigiekben azon fáradtunk, hogy Bakunyin és Marx általános társadalombölcseleti elméletei közt a rokonságot kimutassuk. Nagyobb súlyt helyeztünk erre, mint a következo részre, amelyben politikai és taktikai nézeteiket, tehát gyakorlati cselekvésük elveit fogjuk összevetni. Pedig az Internacionáléban nem elméleteik ütköztek össze, nem társadalmi teóriák harcát vívták, hanem inkább szervezeti és taktikai kérdések állították a két vezért egymással szembe. Bizonyos, hogy ezek a dolgok alapjában sokkalta fontosabbak, mint az elméletek. Ezek cselekvést jelentenek, életet, valóságos történetet; az elméletek legfeljebb arról adnak számot, mennyire vált a valóságos történet egyes emberek fejében tudatossá. Mégis a teóriákkal foglalkoztunk boven. Tettük ezt azért, mert míg Marx és a szociáldemokraták nagyobbára német nyelvu írásai minálunk is sokaknak hozzáférhetok, addig Bakunyin és az anarchisták nagyobbára francia és olasz nyelvu munkáihoz a magyar olvasóközönség úgyszólván egyáltalán nem férhet hozzá. Ennek szükséges következménye, hogy munkásságunk teljesen egyoldalúan tájékozott a szocialista mozgalom mindkét irányának való jelentoségérol, és ellenkezés nélkül veszi be a német szociáldemokraták minden jó-vagy rosszhiszemu tévedését. Azt hisszük, hogy amit Bakunyin elméleteibol fönt idéztünk, óvatosabbá kell hogy tegyen mindenkit a szokásos vádakkal szemben; hogy nem lesz ezentúl oly könnyu a Bakunyin és Marx közötti ellentétet olyannak tüntetni föl, amilyen a munkásosztály és a burzsoázia közt áll fönn; sot, hogy nem lehet majd tagadni, hogy Bakunyint és Marxot szoros elméleti rokonság kapcsai fuzik egymáshoz.
Még szorosabbnak látszik e rokonság a munkásosztály politikája és a szocialista mozgalom kérdéseiben. Aki igyekszik tárgyilagosan és elfogulatlanul vizsgálni az Internacionálé történetét, nem szabadulhat a benyomástól, hogy a kölcsönös vádak, amennyiben valamelyes igaz alapjuk volt vagy fölötte ido elottiek, vagy a hajuknál eloráncigált színleges problémák voltak. Komoly ellentét csak egy kérdésben volt: hogy az Internacionálénak szervezete centralisztikus legyen-e vagy federalisztikus; hogy a Londonban székelo Fotanács fölöttes szervük legyen-e a helyi szekcióknak vagy csak érintkezésüket közvetíto levelezo iroda? Temperamentuma, autoritaer hajlamai és személyes hiúsága Marxot a centralizmus hívévé tették; ugyancsak temperamentum és fékezhetlen tettvágy Bakunyint az ellenkezo álláspontra sodorták.
De mindez csak az Internacionálé belso szervezetére vonatkozott. Szó sem volt arról, hogy az Internacionálé szervezeti elveit az országos, akár politikai, akár gazdasági munkásmozgalmakra alkalmazzák. Hisz minden szekció, sot minden egyes tag nem valamely országos központi szerv útján, hanem közvetlenül tartozott a Nemzetközi Munkásszövetséghez. S ha ma, közel negyven évvel a hágai kongresszus után, amelyen Bakunyint a Szövetségbol kizárták, a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom központi szerve, a brüsszeli Bureau Socialiste International, szintén csak büró, iroda, s nem magasabb fórum: bízvást mondhatjuk, hogy az ido ebben a kérdésben Bakunyinnak adott igazat.
Az Internacionálé programjának minden alapveto pontjára vonatkozólag pedig Bakunyin teljesen egyetértett Marxszal. Mert mik voltak ezek? Megmondta pontosan a program: a munkásosztály önálló, a többi osztályoktól és a burzsoá pártoktól független osztályszervezkedése és politikája; a termeloeszközök monopóliumának megszüntetése, mint a munkásosztály szabadságának alapfeltétele; ennek folytán a politikai mozgalom alárendelése a gazdasági küzdelem alá; végül a munkásmozgalom nemzetköziségének deklarálása.
Ha ezekben a kérdésekben ellentétek merültek föl, azok nem a dolgok érdemére, hanem lényegtelen részletekre vagy olyan következtetésekre vonatkoztak, amelyek a munkásmozgalom azon kezdetleges korszakában igazán nem voltak aktuálisak. Például a parlamentarizmus vagy a kormányban való részvétel, vagy a jövo társadalom szervezetének problémája. Csupa akadémikus kérdés akkoriban. Viszont alig lehet észre nem venni, hogy éppen a bakunyinisták voltak azok, akik mereven ragaszkodtak az Internacionálé alapelveihez — amelyeket tudvalevoleg Karl Marx fogalmazott meg —, ellenben azok, akik a viszályokban Marx pártjára álltak — marxistáknak nem lehet oket mindnyájukat nevezni —, gyakran puszta politikusok, akik politikai opportunizmusból a kezdetleges idoknek és a fejletlen viszonyoknak koncessziókat tesznek. Vagyis ugyanazt teszik, amit Bakunyin orosz politikájának is méltán lehet fölróni, s amiért Bakunyint el is halmozták vádakkal. Pedig Oroszországnak az akkori nyugat-európai viszonyoknál is hasonlíthatlanul primitívebb gazdasági és társadalmi állapotában, amikor ipar és ipari munkásosztály egyáltalán nem létezett, nem is lehetett más politikát csinálni, mint nemesit és liberálist; ellenben nyugati Európában lehetett volna megállni, hogy az ember mást, mint tiszta munkáspolitikát ne csináljon. Marx mindenesetre csak ezt akarta, amint ezt az Internacionálé programja élesen és világosan ki is fejezi; Bakunyinék is ezt akarták; s így az Internacionáléban Marx akárhányszor került Bakunyinnal ellentétbe, önmagával is ellenkezésbe keveredett. Kölcsönös szemrehányásoknál ezekben a kérdésekben is alig jutunk tovább.
Ezt látjuk mindjárt az osztálytudat kérdésében. Bakunyinéknak azt vetették szemükre, hogy kispolgárok; Bakunyin ugyanazt mondja a német szocialistákról és munkásokról:
„Németországban a munkások — jóllehet a szocialista újságok váltig erolködnek, hogy a proletariátusban fölébresszék szükségszeru ellentétének érzését és tudatát a polgárosztállyal szemben (Klassenbewusstsein, Klassenkampf) — és részben a parasztok is teljesen a burzsoázia hálójában vannak, amely muveltségével minden oldalról körülveszi oket, és tömegeiket szellemével átitatja. És maguk ezek a szocialista írók, akik a burzsoázia ellen dörögnek, tetotol talpig burzsoák, — a burzsoá politika propagálói és apostolai, és szükségképpen legtöbbnyire tudtukon és akaratukon kívül, a burzsoázia érdekeinek védelmezoi a proletariátus ellen.” (Lettres á un Francais [Levelek egy franciához], Oeuvres, II. p. 167.)
Ennek felel meg teljesen, hogy Bakunyin különösen Olaszországban, ahol gyakorlati tevékenységre legtöbb tere nyílt, de egyebütt is mindenütt a legélesebben foglalt állást úgy a burzsoázia, mint az úgynevezett burzsoászocialisták, vagyis szociálreformerek ellen, akik jótékonysággal, erkölcsi prédikációval vagy állami segítséggel, pusztán politikai reformokkal és mindig a magasabb osztályok kezdeményezése útján akartak segíteni az alsóbb néposztályokon. E tekintetben állásfoglalása mindvégig semmivel sem volt kevésbé határozott Marxénál. A burzsoáziáról általában azt tartotta, hogy „ez az osztály, amely egykor oly hatalmas, értelmes és virágzó volt, és amely ma lassan, de menthetetlenül hanyatlásnak indul, értelmére és erkölcsére már is halott. Nincs többé se hite, se gondolata, sem bármiféle törekvése. Nem akar és nem tud visszafordulni, de éppen úgy nem mer elore nézni”. (Il Socialismo e Mazzini, p. 39.) „A mai burzsoázia természetében van, hogy a szép dolgokat csak a múltban szeresse, és a jelenben ne imádjon mást, mint a nyereséges és hasznos dolgokat.” (Les Ours de Berne [A berni medvék], Oeuvres, II. p. 29.) Ezért váltig hajtogatta, hogy a munkásosztály ne számítson a burzsoáziára. És senki sem fejezhette ki világosabban és élesebben az ellentétet, amely a két osztály fölfogását a társadalmi haladás eszközeirol elválasztja, két osztályét, amelyek egyike, miután gazdasági eroit kifejlesztette, már csak a politikai hatalom fegyvereivel fokozhatja hatalmát, míg a másik éppen csak e hatalom elleni küzdelemben fejtheti ki a társadalmi helyzetében szunnyadó eroket.
„A burzsoák nem látnak és nem értenek meg semmit, ami az államon és az állam szabályszeru eszközein kívül esik. Ideáljuknak, képzeletüknek és heroizmusuknak maximuma az állam hatalmának és tevékenységének forradalmi túlzásba vitele a közérdek nevében. De már kimutattam, hogy az állam tevékenysége nem mentheti meg... Franciaországot... Abszolút ellensége vagyok a rendeleteket gyártó forradalomnak (révolution par décrets), ami a forradalmi állam eszméjének következménye és alkalmazása, vagyis annak a forradalomnak, amelyben a forradalomnak csak külso színe van meg. A forradalmi rendeletek rendszerével én a forradalmi tettek (faits révolutionnaires) rendszerét állítom szembe, az egyetlen hatásost, következetest és igazit.” (Lettres á un Francais, Oeuvres, II. p. (87., 95.)
Ne higgye azonban senki, hogy Bakunyin abban a naiv hitben lett volna, hogy elégséges egyszeruen forradalmat csinálni, és a kollektív társadalom készen áll. Sokszor hangoztatta, hogy a burzsoá világ „bovében van még az anyagi eszközöknek és szervezett állami iskolázott eroknek, sokkal inkább, mint kívánnók”, és hogy a társadalmi korszakok sorozatában, amelyben az emberevést a rabszolgaság, a rabszolgaságot a jobbágyság, a jobbágyságot a bérmunka váltotta föl, „amelyet mindenekelott az igazság rettenetes napjának kell követnie, és csak k é s o b b, s o k k a l k é s o b b fog következni a testvériség korszaka”. Azt tartotta azonban, hogy szavakkal, írásbeli határozatokkal nem lehet a társadalmat meg-dönteni, hogy tettekre van szükség, s hogy valamely cselekvés az akció nevét akkor érdemli meg, ha a külso világ valamelyes megváltoztatását eredményezi. Nem lehet tagadni, hajlott arra, hogy az eroszakos lázadások értékét túlbecsülje, s minden eroszakos fölkelést tettként üdvözöljön; de senki sem állíthatja, hogy csak az egyéni akciót tartotta volna lehetségesnek és a tömegek szervezését és szervezeteit fölöslegesnek. Olaszország némely városában, ahol a bakunyinizmus idonként a legerosebb volt, szakmailag szervezett híveinek száma ezrekre rúgott; ez teljesen megfelelt Bakunyin mondásának, mely szerint „nem elég az igazság puszta tudata; szükséges, hogy a proletariátus eroit szervezze... mert elozetes szervezés nélkül a leghatalmasabb elemek is tehetetlenek és semmisek”. (Il Socialismo e Mazzini, p. 31., 52.) Ebben az értelemben határozott a bakunyinisták elso kongresszusa is, amikor szakszervezetek és sztrájkpénztárak létesítését ajánlotta összes híveinek. Az Internacionálé két árnyalatát nem is ez választotta el. Nem arról volt szó, hogy szükséges-e a szervezkedés vagy sem, hanem inkább arról, hogy a szakegyletek legyenek-e a szocialista szervezkedés alapjai vagy inkább a politikai egyesületek. Világos kifejezést adott ennek a nézeteltérésnek Marx egyik leghívebb híve, Jung, egy hivatalos levelében, amelyet az Internacionálé Fotanácsa nevében intézett Guillaume-hoz, a svájci bakunyinisták egyik vezéréhez. „Azt hiszitek – kérdi —, hogy a szakegyletek fogják valaha is kiküzdeni a munkások fölszabadítását? Nem! Mi fölhasználjuk a szakegyletet mint egy eszközt a sok közül, de nem mint célt. A szakegylet szervezi a munkásokat; két ellenséges táborba osztja a társadalmat: a munkásokéra és a munkáltatókéra; a mai társadalomban a szakegylet a gazdasági harc kifejezése; de sohasem fogja a társadalmat átalakítani; kezdeményezheti a társadalmi forradalmat, de sohasem fogja befejezhetni. Hogy átalakítsák a társadalmat, hogy befejezzék a társadalmi forradalmat, a munkások kénytelenek lesznek a politikai hatalmat meghódítani.” (Idézi a Mémoire présenté par la Fédération Jurassienne de l’Association Internationale des Travailleurs. [A Nemzetközi Munkásszövetség Jurai Föderációjának Emlékirata], Sonvillier 1873. p. 136.) És kétségbevonhatlan tény, hogy az összes szociáldemokrata pártok, de kiváltképpen azok, amelyek magukat az ortodox marxizmus védobástyáinak szerették tartani, igen sokáig teljesen közömbösek voltak a szakszervezeti mozgalommal szemben, és annak a politikai mellett csak nagyon kis és bizonytalan értéket tulajdonítottak. A tények ereje: a gazdasági szervezeteknek a politikai mozgalommal szemben szerfölött megnövekedése és hatása kellett ahhoz, hogy ma végre némely marxisták a gazdasági mozgalmat a politikaival legalább egyenértéku tényezonek ismerjék el a munkásosztály fölszabadító harcában. Ellenben az Internacionálé, amíg Marx hatása alatt állott, már negyven évvel ezelott proklamálta a gazdasági szervezetek nagy jelentoségét. Már az 1864-ben, Genfben tartott elso kongresszuson kimondják, hogy
„a szakegyletek a munkásosztály számára öntudatlanul szervezkedési csomópontokat formáltak, miként a középkorban a városok és községek tették a burzsoázia számára. Ha a szakegyletek elsosorban nélkülözhetetlenül szükségesek a toke és a munka mindennapos csatáiban, valóságos gerilla harcokban, másodsorban még sokkal fontosabbak maga a bérmunka és a tokeuralom elnyomásának szervezett eszközeiként (véhicules).”
Vagyis maga az Internacionálé szerint a szakegyletek a bérmunka és a tokeuralom elnyomásának szervezett eszközei. Amikor tehát a bakunyinisták a gazdasági mozgalmat eroltették mindenáron, bizonyára nem cselekedtek Marx szelleme ellen.
Nem a szervezkedés kérdésén hát, hanem azon a ponton ütköztek össze bakunyinisták és marxisták, hogy végeredményben a politikai hatalom meghódítása vezet-e a szocializmushoz, avagy a szakegyletek gazdasági harca. De ez a kérdés gyakorlatilag, a munkásszervezkedés akkor oly fejletlen stádiumában kétségtelenül korai volt, és elméletileg is, amennyiben az államról alkotott tanukra vezet vissza, nem jelentett lényeges különbséget Bakunyin és Marx közt.
Bizonyos, az államellenesség volt Bakunyin leghatározottabb és legkifejezettebb tendenciája. Erre alig is kell idézeteket hoznunk, oly közismert dolog. Bakunyin minden írásán és minden cselekedetén vörös fonálként húzódik végig, hogy teljesen le kell rombolni az államot, az elméletben és a gyakorlatban egyaránt, mindent, amit politikai hatalomnak neveznek; mert amíg politikai hatalom létezik, lesznek uralkodók és alattvalók, urak és szolgák, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. „Ha a politikai hatalmat egyszer lerombolták, a termeloerok és a gazdasági üzemek szervezetével kell helyettesíteni.” (Les Ours de Berne, Ouvres, II. p. 39.) Minden érvét az ellen élezte ki, hogy a demokratikus állam és eloföltétele, az általános választójog képes volna, még ha akarna is, lényegesen változtatni a munkásosztályok gazdasági és társadalmi helyzetén. Az állam osztályállam, szükségképpen, minden körülmények közt, mert ha nem a vagyonos osztályok használják föl a kizsákmányolás eszközéül, teszik azok, akik tovább is érdekelve vannak a politikai hatalom fennállásán: teszik a hivatalnokok, a bürokrácia. Az állam ennek folytán ellensége minden valóban forradalmi cselekvésnek, mert csak abban bízik, amit o tesz, ellenben bizalmatlan a tömegek spontán akciójával és szabad mozgásával szemben, amely akármikor ellene fordulhat az állami rendnek. Pedig csak a tömegek szabad és spontán akciójából fakadhat a szabad kollektív társadalom; ezért minden részvétel a politikában káros, mert növeli az államba vetett bizalmat, és ezzel erosíti azt. Az államot el kell törölni, és föl kell szabadítani a társadalmat.
De aki ezekbol a tételekbol akarna Bakunyin és Marx közt áthidalhatatlan ellentétet konstruálni, nem számol azzal, hogy Marx, ha gyakorlatban sok koncessziót tett is az államnak és a demokráciának, elvileg éppen úgy államellenes volt, és a jövo társadalom politikai szervezetét semmivel sem képzelte másként, mint akármelyik bakunyinista. Muveinek száz helyén kíméletlen gúnnyal bírálja azokat, akik az államban a közérdek szervét látják, pártatlan, elfogulatlan, minden osztályok és csoportérdekek fölött lebego erkölcsi hatalmat. Az állam osztályállam, az uralkodó osztályok hatalmas fegyvere uralmuk eroszakos biztosítására, és az is marad mindaddig, amíg osztályok lesznek. S mivel a munkásosztály harcának célja az osztályok megszüntetése, az osztályokkal együtt el kell pusztulnia az államnak is.
„Azt kell-e hinnünk — kérdi Marx 1847-ben —, hogy a régi társadalom bukása után új osztályuralom létesül, amely új politikai hatalomban érvényesül? Nem.
A munkásosztály fölszabadításának az összes osztályok megszüntetése a föltétele, miként a harmadik rend fölszabadításának, a polgári rendnek föltétele az összes rendek megszüntetése volt.
A fejlodés folyamán a munkásosztály a régi polgári társadalom helyére olyan szövetkezetet helyez, amely az osztályokat és ellentétüket kizárja, és nem lesz többé sajátképpeni politikai hatalom, mert a polgári társadalom kebelében levo osztályellentétnek éppen a politikai hatalom a hivatalos kifejezése.” (Marx: Das Elend der Philosophie, 3. Aufl. 1895. p. 163. [A filozófia nyomora, II. fej. 5. §.])
És harminc évvel késobb, a német párt gothai programjáról írt levelében, éles gúnnyal beszél a program államszocialisztikus tendenciáiról :
„A német munkáspárt szabad államra törekszik! De hát mi az a szabad állam? Semmiképpen sem a munkások föladata, a polgárság alacsony eloítéleteitol megszabadult munkásoké, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az állam majd olyan szabad mint Oroszországban... Látni ebbol, hogy a német munkáspártba mily felületesen hatoltak be a szocialista eszmék... Úgy beszélnek az államról, mint valami önálló lényrol, amelynek önálló és független értelmi és erkölcsi alapjai vannak... Az egész programot, minden demokratikus álfénye dacára, elejétol végig Lassalle híveinek az államban való szolgai hite sugalmazta, vagy ami semmivel sem ér többet, a demokratikus égben való hit. Vagy inkább ez a program, kompromisszum e két túlvilági hit közt, amelyek egyformán távol esnek a szocializmustól.” (Karl Marx: A propos d’unité. Lettre sur le programme de Gotha, Paris 1901. p. 35., 36., 41. [A gothai program kritikája, IV. fej.])
Nem meglepo ezek után, hogy Marx magának az anarchiának is védelmére kelt Bakunyinnal szemben, és annak szabatos meghatározását adja, miként azt a szocialisták értelmezik:
„Az ö s s z e s s z o c i a l i s t á k anarchián ezt értik: ha a proletármozgalom egyszer elérte célját, az osztályok eltörlését, az állam hatalma, amely arra szolgál, hogy a nagy termelo többséget csekély számú kizsákmányoló kisebbség igája alatt tartsa, eltunik, és a kormányzó funkciók egyszeru közigazgatási funkciókká alakulnak át.” (Karl Marx: Les prétendues scissions de l’Internationale [Az állítólagos szakadások az Internacionáléban], 1872. p. 97.)
Ezekkel az idézetekkel szemben, amelyeket vég nélkül lehetne folytatni, kicsinyes szójátéknak tetszik mind az a vita, amely bakunyinisták és marxisták közt arról folyt, hogy a jövo társadalom szervezete kommunisztikus vagy kollektivisztikus legyen-e. Hogy milyen semmitmondók voltak ezek a megkülönböztetések, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy annak idején Bakunyin hívei nevezték magukat kollektivistáknak, és Marxék voltak a kommunisták; ma többnyire az anarchisták tartják magukat kommunistáknak, a kollektivizmus pedig a szociáldemokraták társadalmi ideálja. Messze vagyunk még ma is attól, hogy a szocialista társadalom különféle szervezési elvei aktuális probléma legyenek a harcoló munkásosztály számára.
A munkásosztály harca még sokáig a mai állam keretei közt fog mozogni, és aktuális probléma számára nem a jelen, sem — ha úgy tetszik — a jövo állam bölcselete, hanem az, hogy mai harcában felhasználhatja-e sikerrel az állam hatalmát? Amirol Bakunyin és Marx idejében a munkásosztály fejlettségének és szervezetének kezdetlegessége fokán még alig lehetett szó, az ma, a munkásság eros parlamenti képviseletének idejében, az egyetlen égeto probléma, amely az Internacionálé két vezérének harcaira vezet vissza.
Úgy látszik nekünk, hogy ebben a kérdésben is Marx és Bakunyin nézeteinek szintézise adja meg a helyes útmutatást. Bár híve volt a parlamenti akciónak, Marx távolról sem lelkesedett érte. Csípos gúnnyal kísérte nemcsak a polgári pártok, de a szociáldemokraták parlamenti tevékenységét is, s minduntalan figyelmeztette oket, hogy az igazi teremto akció nem a parlamentben, hanem a társadalomban, a gazdaságban és a tömegek mozgalmaiban történik. Parlamenti kretenizmusnak nevezte azt a betegséget, mely
„azt a nagyszeru meggyozodést kelti föl szerencsétlen áldozataiban, hogy az egész világot, történelmét és jövendojét ama képviselo testület szavazatainak megoszlása kormányozza és szabja meg, amely abban a szerencsében részesült, hogy ot tagjai közé sorolhatja, hogy mindaz, ami e képviseloház falain kívül van: háborúk, forradalmak, vasútépítések, új világrészek gyarmatosítása, kaliforniai aranymezok fölfedezése és közép-amerikai csatorna, orosz hadseregek, egy és más dolog, ami jogot formálhat az emberi nemzetség sorsának intézésére — mondom, hogy mindez semmiség ama fontos kérdés nemzette eseményekhez mérten, amelyek éppen abban az adott pillanatban foglalkoztatják a méltóságos ház figyelmét.” (Marx: Forradalom és ellenforradalom, Vál. muvek. I. köt. 261. old.)
Viszont Bakunyin, amikor megállapítja, hogy a legdemokratikusabb államokban is, például az Egyesült Államokban és Svájcban, a nép mindenhatóságának látszata mellett a tömegek önkormányzata többnyire puszta fikció, és tényleg a kisebbségek uralkodnak — mégis a demokrácia javára ítél:
„Nehogy azt higgyék, hogy amikor a demokratikus kormányzatot bíráljuk, a monarchia mellett szólunk. Erosen meg vagyunk gyozodve, hogy a legtökéletlenebb köztársaság is ezerszer többet ér, mint a legfelvilágosodottabb monarchia, mert a köztársaságban vannak legalább pillanatok, melyekben a nép, habár folytonosan ki van zsákmányolva, nincsen elnyomva, holott a monarchiákban mindig el is van nyomva. És azonkívül a köztársasági kormányzat apránkint a közdolgok megértésére neveli a tömegeket, amit a monarchia sohasem tesz. De ha többre tartjuk is a köztársaságot, mégis el kell ismernünk és hirdetnünk, hogy bármilyen legyen egyébként a kormányzat formája, mindaddig, amíg a foglalkozások, a vagyonok, a muveltség és a jog örökletes egyenlotlenségeinél fogva az emberi társadalom különbözo osztályokra lesz osztva, a kormány mindig a kevesek kezében lesz, és a kisebbségek a többségeket elkerülhetetlenül ki fogják zsákmányolni.” (Fédéralisme, socialisme et antithéologisme, Oeuvres, I. p. 173-74.)
Az Internacionálé belso harcainak, a mérges nyilakkal vívott küzdelmeknek ezt a leírását, amelybol a becsületrontó invektíváknak felidézését kiküszöbölni igyekeztünk, ezzel be is fejezhetjük. Szándékosan szólaltattuk meg e vázlatban minél surubben a két ellenfélt magát, állítottuk oket egymás mellé, hogy mindenki minél közvetlenebb képet alkothasson magának róluk. Mégis — jól tudjuk — a kép nem lehet teljes. Fo törekvésünkben, hogy a két férfiú rokonságát kimutassuk, szükségképpen háttérbe szorultak vonások, amelyek viszont ellentéteiket rajzolták volna ki élesebben. De annyi szándékos és tudatlan ferdítéssel, annyi rosszakaratú rágalommal és fanatikus torzítással szemben, ami a Nemzetközi Munkásszövetség történetét elfödi, talán igazolt volt az eltérések örökös hánytorgatása után egyszer az egyezéseknek is utánuk járni. Megláthatja ezekbol mindenki, hogy különbözo temperamentummal ugyan, különbözo tudományos képességgel és képzettséggel, a gyakorlati lehetoségek, a realitások különbözo megítélésével – de Bakunyin is, Marx is egyformán a munkásosztály nagy ügyét szolgálták lelkesedéssel és önzetlenül. Kétségkívül mélyreható különbség is volt közöttük. De épp eloadásunkból kitetszik, hogy a különbségeket inkább abban kell keresnünk, hogy mindketten más-más embertípust képviseltek, semmint tanaikban. Az egyik gondolkodó, a másik cselekvo, az egyik tudós, a másik harcos. Olyan tevékenységi körben, amely akkoriban, a munkásosztály mozgalmának oly fejletlen és differenciálatlan fokán, különösen megkövetelte emberétol az elmélet és a cselekvés egyesítését — valójában minden idoben minden ember csak akkor egész ember, ha elmélete és gyakorlata egy —, két ilyen különbözo, egyaránt vezérségre hivatott természetnek szükségképpen össze kellett ütköznie; mert lehetetlen volt, egész egyéni szervezetük lehetetlenné tette, hogy egyformán juttassák kifejezésre a vajúdó munkásmozgalom szükségleteit, amelyeknek pedig legerosebb képviseloi voltak mind a ketten.
De az idézetekbol az is kitunik, hogy az áthidalhatlan ellentét, amelyet némely szociáldemokraták anarchizmus és szocializmus közt látnak, csak azoknak agyában létezik, de a gyakorlatban nem. Még kevésbé Bakunyin és Marx írásaiban, akikre pedig mindkét felol a leggyakrabban hivatkoznak. Az anarchizmus a szocializmusnak egy válfaja, és ennél a szociáldemokrácia sem több. Semmiképpen sem lehet állítani, hogy szociáldemokrácia és szocializmus egy és ugyanaz. A szocializmus lényege a termelés eszközeinek közössége és ezen közösségnek a munkásosztály szervezett erejével kiküzdése. Ezt — némely individualista anarchisták kivételével, akik a munkásság körében sohasem vertek gyökeret — az anarchizmus összes számottevo hívei vallják. És ez a lényeges. Minden egyéb csak eszköz a célhoz, nem a cél maga — és nem lehet tagadni, hogy az eszközök igazolására a forradalmi cselekvés hívei legalább annyi joggal hivatkozhatnak Marxra, mint a parlamentarizmus és a békés átalakulás fanatikusai. Nem a forradalmi akció hívei azok, akik ma Marxtól szabadulni igyekeznek, hanem éppen a parlamenti akció képviseloi; ellenben akiket ezek könnyedén anarchistáknak szeretnek bélyegezni, fokozott erovel hangoztatják mindújabban a régi jelszót: Vissza Marxhoz! Azoknak pedig, akik a két férfiú halála után is jónak látják, hogy ugyanazokkal a mérgezett tollakkal küzdjenek úgy a két férfiú emléke, mint utódaik és tanítványaik ellen, végül is Bakunyinnak halála elott talán utolsó nyilatkozatát ajánljuk megszívlelésre:
„Igyekezzél, hogy új emberekkel való érintkezésedbe, akikkel közelebbi viszonyba akarsz lépni, annyi igazságot, oszinteséget és szívélyességet vigyél be, amennyit természeted csak megenged. Értsd meg végre, hogy jezsuita huncutságon semmi elevent és szilárdat nem lehet fölépíteni, hogy a forradalmi tevékenység sikerét nem szabad aljas és alacsony szenvedélyekre alapítani, és hogy magasabb emberi ideálok nélkül semmiféle forradalom nem gyozedelmeskedhetik. És ebben az irányban és ebben az értelemben oszintén sikert kívánok neked.”
1908 november közepén
[A]Ezen részben fo forrásaink — Bakunyin összegyujtött muvein, amelyek három kötetben jelentek meg (Michel Bakounine: Oeuvres [Muvek], I., II., III. Paris, P. V. Stock 1902—08.), e muvek közé föl nem vett egy füzetén (Il Socialismo e Mazzini, Roma—Firenze, F. Serantoni 1905.) és levelezésén kívül (Michail Bakunins Sozialpolitischer Briefwechsel mit Alexander I. Herzen und Ogarjow [Herzen ós Ogarjov társadalompolitikai levelezése], Stuttgart, I. G. Cotta 1895.) Luigi Fabbri: Die historischen und sachlichen Zusammenhaenge zwischen Marxismus und Anarchismus [A marxizmus és az anarchizmus közötti történelmi és tárgyi összefüggések], a Sombart-féle Archiv f. Sozialwissenschaft 26. kötetében (1908.), és Hubert Lagardelle: Bakounine, Conférence, Paris, édition de La Guerre Sociale 1908. — Plehanovnak nálunk is sokat olvasott füzete (Anarchismus u. Sozialismus, Berlin, Vorwaerts 1894.) és G. Jaech könyve (Die Internationale [Az Internacionálé], Leipzig 1904.) ahhoz az irodalomhoz tartozik, amelyet csak annak volna szabad olvasnia, aki az anarchista V. Cserkeszov és Pierre Ramus füzeteit is elolvassa: mindezeknek irányát és hangját a legelfogultabb pártosság szabja meg.