Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
Bernstein könyvének nagy történelmi jelentosége volt a német és a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából: ez volt az elso kísérlet elméleti alap teremtésére a szociáldemokrácia opportunista áramlatai számára.
Az opportunista áramlatok, ha figyelembe vesszük szórványos megnyilvánulásaikat, mint a gozhajó-szubvenció közismert kérdésében, régebbrol keltezodnek mozgalmunkban. Ám kifejezetten egységes ilyen jellegu áramlat csak a kilencvenes évek elejétol datálódik, a szocialistaellenes törvény bukása és a törvényes talaj visszahódítása óta. Vollmar államszocializmusa, a bajor költségvetési szavazás, a délnémet agrárszocializmus, Heine kompenzációs javaslatai, végül Schippel álláspontja a vám és a milícia kérdésében: ezek az opportunista gyakorlat fejlodésének mérföldkövei.
Külsoleg mi jellemezte oket leginkább? „Az elmélettel” szembeni ellenségesség. És ez egészen magától értetodo, mert a mi „elméletünk”, azaz a tudományos szocializmus alapelvei, nagyon szilárd korlátokat állítanak a gyakorlati tevékenység elé mind az elérni kívánt célok, mind az alkalmazandó harci eszközök, sot még a harcmód vonatkozásában is. Ezért azoknál, akik csak gyakorlati sikerekre akarnak vadászni, az a természetes törekvés mutatkozik meg, hogy szabaddá tegyék kezüket, azaz gyakorlatunkat az „elmélettol” elválasszák, függetlenné tegyék.
De ugyanez az elmélet minden gyakorlati kísérletkor a fejükre ütött: az államszocializmus, agrárszocializmus, a kompenzációs politika, a milícia kérdése megannyi vereség az opportunizmusra nézve. Világos, hogy ennek az áramlatnak, ha alapelveinkkel szemben meg akarta állni a helyét, akkor logikusan el kellett jutnia odáig, hogy magát az elméletet, az alapelveket támadja meg, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyja, megpróbálja megrendíteni oket, és saját elméletet kiagyalni magának. Éppen erre irányuló kísériet volt Bernstein elmélete, és ezért láttuk a stuttgarti pártkongresszuson azt, hogy valamennyi elem rögtön Bernstein zászlaja köré csoportosult. Ha az opportunista áramlatok a gyakorlatban egyfelol teljesen természetes, harcunk körülményeivel és fokozódásával magyarázható jelenséget alkotnak, akkor másfelol Bernstein elmélete nem kevésbé magától értetodo kísérlet ezeknek az áramlatoknak általános elméleti megfogalmazásban való összefoglalására, saját elméleti elofeltételeinek felkutatására és a tudományos szocializmussal való leszámolásra. Bernstein elmélete ezért kezdettol fogva az opportunizmus elméleti tuzpróbája, elso tudományos igazolása volt.
Hogy sikerült hát ez a próba? Láttuk. Az opportunizmus nem képes a kritikát némiképp kiálló pozitív elmélet felállítására. Minden, amit tud, ennyi: eloször a marxi tan különbözo egyes alapelvei ellen harcolni, s végezetül, lévén ez a tan szilárdan egybeillesztett építmény, az egész rendszert a legfölso emelettol a fundamentumig lerombolni. Ezzel bebizonyult, hogy az opportunista gyakorlat lényegében, alapjaiban összeegyeztethetetlen a marxi rendszerrel.
Ám ezzel bebizonyult továbbá az is, hogy az opportunizmus egyáltalán nem egyeztetheto össze a szocializmussal, hogy belso tendenciája arra irányul, hogy a munkásmozgalmat polgári sínekre szorítsa, azaz teljesen megbénítsa a proletár osztályharcot. Persze a proletár osztályharc - történelmi szempontból - nem azonos a marxi rendszerrel. Marx elott és tole függetlenül is létezett munkásmozgalom, és léteztek különféle szocialista rendszerek, amelyek - mindegyik a maga módján - a korviszonyokhoz illeszkedo elméleti kifejezodései voltak a munkásosztály emancipációs törekvéseinek. A szocializmus indoklása az igazságosság erkölcsi fogalmaival, a termelési mód elleni harc helyett az elosztási mód elleni harc, az osztályellentéteknek szegény és gazdag ellentéteként való felfogása, az a törekvés, hogy a „szövetkezetiséget” ráeroltessék a kapitalista gazdaságra, mindaz, amit a Bernstein-féle rendszerben megtalálunk, egyszer már létezett. És ezek az elméletek a maguk idején minden elégtelenségük mellett a proletár osztályharc valódi elméletei voltak, azok az óriási gyerekcipok voltak, amelyekben a proletariátus megtanult menetelni a történelmi színpadon.
De miután már magának az osztályharcnak és társadalmi feltételeinek a fejlodése ezeknek az elméleteknek a levetéséhez és a tudományos szocializmus alapelveinek megfogalmazásához vezetett, nem létezhet többé - legalábbis Németországban - szocializmus a marxi szocializmuson kívül, szocialista osztályharc a szociáldemokrácián kívül. Szocializmus és marxizmus, proletár emancipációs harc és szociáldemokrácia immár azonosak. A szocializmus Marx elotti elméleteihez való visszatérés ezért ma még csak nem is a proletariátus óriási gyerekcipojébe való visszaesést jelenti, nem, ez a burzsoázia törpe, kitaposott házicipojébe való visszaesés.
Bernstein elmélete volt az elso, de egyúttal az utolsó kísérlet is elméleti alap teremtésére az opportunizmus számára. Azt mondjuk: az utolsó, mert a Bernstein-féle rendszerben az opportunizmus mind negatívan - a tudományos szocializmus megtagadásában -, mind pozitívan - minden rendelkezésre álló elméleti zavarosság összeszedésében - olyan messzire ment, hogy már semmi dolga nem marad. Bernstein könyvével az opportunizmus befejezte fejlodését az elméletben, levonta végso következtetéseit.
A marxi tan pedig nemcsak képes rá, hogy elméletileg megcáfolja, hanem egyedül ez a tan az, amely abban a helyzetben van, hogy az opportunizmust meg is magyarázza mint történelmi jelenséget a párt fejlodésmenetében. A proletariátus világtörténelmi elonyomulása gyozelméig csakugyan „nem olyan egyszeru dolog”. A mozgalom egész sajátszerusége abban rejlik, hogy a történelemben itt eloször maguk a néptömegek - és valamennyi uralkodó osztály ellenében - érvényesítik akaratukat, ezt az akaratot azonban a mai társadalom jövojébe, e társadalmon túlra kell irányítaniuk. Ám ezt az akaratot a tömegek megint csak a fennálló rend ellen vívott állandó harcban, csak a fennálló rend keretei között tudják kifejleszteni. A nagy néptömegek egyesítése az egész fennálló renden túlmutató céllal, a mindennapi harc egyesítése a nagy világreformmal, ez a nagy problemája a szociáldemokrata mozgalomnak, amelynek ezért logikusan a fejlodés egész menete során két szirt között kell magát eloreküzdenie: a tömegjelleg feladása és a végcél feladása között, a szektába való visszaesés és a polgári reformmozgalomba való átesés között, anarchizmus és opportunizmus között.
A marxi tan persze elméleti fegyvertárával már egy félszázada mind az egyik, mind a másik szélsoség ellen megsemmisíto fegyvereket szolgáltatott. De lévén mozgalmunk tömegmozgalom, és az e mozgalmat fenyegeto veszélyek nem az emberi fejekbol, hanem a társadalmi körülményekbol fakadnak, az anarchista és opportunista elhajlásokat nem lehetett a marxi elmélettel egyszer s mindenkorra eleve elhárítani: csak miután testet öltöttek a gyakorlatban, kell oket magával a mozgalommal, persze csak a Marx által szolgáltatott fegyverek segítségével, leküzdeni. A kisebb veszélyt, az anarchista gyermekbetegségeket, a kanyarót, a szociáldemokrácia már leküzdötte a „függetlenek mozgalmával”. A nagyobbik veszélyt - az opportunista vízkórt - most küzdi le.
Az utóbbi években a mozgalom szélességében roppantul megnövekedett, a harcot igen bonyolult körülmények között, és igen bonyolult feladatokért kellett vívni, s így szükségképpen elérkezett az a pillanat, amikor a mozgalomban a nagy végso célok elérését illetoen szkepticizmus, a mozgalom eszmei elemét illetoen ingadozás mutatkozott. Így és nem másképp lehet és kell a nagy proletár mozgalomnak folynia, s a habozás, a tétovázás pillanatait - melyek a marxi tan számára egyáltalán nem meglepetések - Marx régen elore látta és elore megjósolta. „Polgári forradalmak – írta Marx fél évszázaddal ezelott a ”Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájá“-ban -, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerrol sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövekbe lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelleme; ámde a forradalmak rövid életuek, csakhamar elérik tetopontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mielott megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják elso kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erot szívjon a földbol s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtodik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:
Hic Rhodus, hic salta!
Itt a rózsa, itt táncolj!”
Ez igaz maradt azután is, hogy felépült a tudományos szocializmus tana. A proletár mozgalom ezzel még nem lett, Németországban sem, egyszeriben szociáldemokrata, napról napra válik szociáldemokratává, azzá válik azalatt és azzal is, hogy szakadatlanul leküzdi az anarchizmus és az opportunizmus irányába tett szélsoséges kilengéseket, mindkettot csupán mint a folyamatként felfogott szociáldemokrácia pillanatnyi impulzusát.
Ilyenformán nem az opportunista áramlat keletkezése meglepo, hanem, ellenkezoleg, a gyengesége. Amíg csak a pártgyakorlat egyes eseteiben tört felszínre, addig még valami komoly elméleti alapot lehetett sejteni mögötte. De most, hogy Bernstein könyvében teljességében megfogalmazódott, alighanem mindenki csodálkozva kiált föl: Hogyan, ez minden, amit mondani tudtok? Új gondolatnak egyetlen szikrája sincs! Egyetlen gondolat sincs, amelyet a marxizmus már évtizedekkel ezelott ne tiport volna földre, ne zúzott volna szét, ne gúnyolt volna ki, ne tett volna semmivé.
Az opportunizmusnak elegendo volt megszólalnia, s máris megmutatta, hogy nincs mit mondania. És ebben rejlik Bernstein könyvének tulajdonképpeni párttörténeti jelentosége.
S így Bernstein, miközben búcsút vesz a forradalmi proletariátus gondolkodásmódjától, a dialektikától és a materialista történelemfelfogástól, még köszönetet mondhat nekik azért, hogy figyelembe veszik pálfordulásának enyhíto körülményeit. Mert csak a dialektika és a materialista történelemfelfogás engedi meg, a maga nagylelkuségében, hogy Bernstein olyan hivatott, ám öntudatlan eszközként jelenjen meg, amely által az eloretöro proletariátus kifejezésre juttatta pillanatnyi ingatagságát, hogy azután közelebbrol szemügyre véve, gúnyosan kacagva és fejét rázva messzire eldobja magától.(1)
(1)A második kiadásból kimaradt: “Azt mondtuk: A mozgalom szociáldemokratává válik azalatt és azáltal, hogy leküzdi a növekedésébol szükségszeruen adódó kilengéseket az anarchizmus és az opportunizmus irányában. Leküzdeni azonban nem annyi, mint lelki nyugalommal hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy Istennek tetszik. A mostani opportunista áramlatot leküzdeni annyi, mint elutasítani.
Bernstein azzal a párthoz intézett tanáccsal zárja könyvét, hogy a párt merjen annak látszani, ami: demokratikus szocialista reformpártnak. Véleményünk szerint a pártnak, azaz legfelsobb szervének, a pártkongresszusnak, nyugtáznia kellene ezt a tanácsot, arra késztetve Bernsteint, hogy a maga részérol formailag is annak látsszék, ami: a haladás kispolgári demokratikus hívének.”