Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
Amint láttuk, a Bernstein-féle szocializmus lényege az a terv, hogy a munkásokat részesítsék a társadalmi gazdagságból, a szegényeket tegyék gazdaggá. Hogyan kell ezt megvalósítani? „A szocializmus problémái” címmel a „Die Neue Zeit”-ban megjelent cikkeiben Bernstein csak alig értheto útmutatásokat körvonalazott, könyvében teljes tájékoztatást ad errol a kérdésrol: az o szocializmusa két úton, szakszervezetekkel vagy, ahogy Bernstein nevezi, gazdasági demokráciával és szövetkezetekkel lenne megvalósítandó. Az elobbivel az ipari profitnak, az utóbbival a kereskedoi profitnak akarja a nyakát törni. (118. old.)
Ami a szövetkezeteket, mégpedig elsosorban a termeloszövetkezeteket illeti, ezek belso lényegük szerint a tokés gazdaság közepette felemás természetuek: kicsiben szocializált termelésrol van itt szó, kapitalista csere mellett. Csakhogy a tokés gazdaságban a csere uralkodik a termelésen, s a konkurrencia folytán a kíméletlen kizsákmányolást, vagyis a toke érdekeinek a termelési folyamat fölötti teljes uralmát a vállalkozás létfeltételévé teszi. Gyakorlatilag ez abban a szükségszeruségben nyilvánul meg, hogy a munkát a leheto legintenzívebbé tegyék, rövidítsék vagy meghosszabbítsák a mindenkori piaci helyzet szerint, a munkaerot a felvevopiac mindenkori igényeinek megfeleloen vonzzák vagy taszítsák és kitegyék az utcára, egyszóval, alkalmazzák mindazokat az ismert módszereket, amelyek egy tokés vállalkozást versenyképessé tesznek. A termeloszövetkezetben ebbol az az ellentmondásos szükségesség adódik a munkások számára, hogy a szükséges teljes abszolutizmussal kormányozzák önmagukat, önmagukkal szemben a tokés vállalkozó szerepét játsszák. Ebben az ellentmondásban a termeloszövetkezet tönkre is megy, mert vagy visszafejlodik tokés vállalkozássá, vagy ha a munkások érdekei erosebbek, feloszlik. Ezek a tények, melyeket Bernstein maga állapít meg, de félreért, amikor Potter-Webb asszony nyomán az angliai termeloszövetkezetek hanyatlásának okát a „fegyelem” hiányában látja. Amit itt felszínesen és sekélyesen fegyelemnek neveznek, az nem más, mint a toke természetes abszolút uralma, amelyet a munkások önmagukkal szemben persze képtelenek gyakorolni.[A]
Ebbol következik, hogy a termeloszövetkezet a tokés társadalom közepette csak akkor tudja biztosítani létét, ha a termelési mód és a cseremód közötti benne rejlo ellentmondást kerülo úton megszünteti, úgy, hogy mesterségesen kivonja magát a szabad verseny törvényei alól. Ezt csak akkor tudja megtenni, ha eleve biztosítja magának a felvevopiacot, a fogyasztók szilárd körét. Ilyen segédeszközként szolgál neki a fogyasztási szövetkezet. Ebben rejlik, és megint csak nem a beszerzési és értékesítési szövetkezetekre való tagolásban, vagy ami ilyesfélét még Oppenheimer elképzel, az a Bernstein által tárgyalt rejtély, hogy miért mennek tönkre az önálló termeloszövetkezetek, s miért csak a fogyasztási szövetkezet tudja biztosítani létüket.
De ha ezáltal a termeloszövetkezetek létfeltételei a mai társadalomban a fogyasztási szövetkezetek létfeltételeihez vannak kötve, akkor ebbol az a további következmény adódik, hogy a termeloszövetkezetek a legkedvezobb esetben kicsiny, helyi értékesítésre és a közvetlen szükségletet szolgáló néhány termékre, foként élelmiszerre vannak utalva. A tokés termelés valamennyi legfontosabb ága: a textil-, szén-, fém- és ásványolajipar, valamint a gép-, mozdony- és hajógyártás a fogyasztási szövetkezetbol, tehát a termeloszövetkezetbol is eleve ki van rekesztve. Eltekintve tehát felemás jellegüktol, a termeloszövetkezetek már azért sem jelenhetnek meg általános társadalmi reformként, mert általános megvalósulásuk mindenekelott a világpiac megszüntetését és a fennálló világgazdaságnak kicsiny, helyi termelési és cserecsoportokba való feloszlását feltételezi, tehát lényegében a nagytokés árugazdaságtól a középkori árugazdasághoz való visszatérést.
A termeloszövetkezetek lehetséges megvalósításuk határain belül is, a jelenlegi társadalom talaján szükségképpen arra korlátozódnak, hogy puszta függelékei legyenek a fogyasztási szövetkezeteknek, amelyek így a tervezett szocialista reform fo hordozóiként elotérbe lépnek. Ezzel viszont a szövetkezetek által végrehajtandó egész szocialista reform a termelo toke elleni harcból, azaz a tokés gazdaság fo törzse elleni harcból a kereskedelmi toke elleni harcra redukálódik, mégpedig a kiskereskedelmi és a közvetíto kereskedelmi toke ellen, azaz csupán a kapitalista törzs kis elágazásai elleni harcra.
Ami a szakszervezeteket illeti, amelyek Bernstein szerint a maguk részérol a termelo toke általi kizsákmányolás egyik ellenszerét képviselik, az imént már kimutattuk, hogy a szakszervezetek nem képesek a munkásoknak befolyást biztosítani a termelési folyamatra sem a termelés mennyisége, sem a technikai eljárás vonatkozásában.
De ami a meroben gazdasági oldalt, ahogy Bernstein nevezi, „a bérrátának a profitráta elleni harcát” illeti, ezt a harcot, ahogyan már szintén kimutattuk, nem szabad kék légtérben, hanem annak a bértörvénynek meghatározott korlátai között fogják megvívni, amelyet ez a harc nem képes megtörni, csupán megvalósítani. Kiderül ez akkor is, ha a dolgot más oldalról ragadjuk meg, és föltesszük magunknak azt a kérdést, hogy melyek a szakszervezetek tulajdonképpeni funkciói.
A szakszervezetek ugyanis, amelyekre Bernstein azt a szerepet osztja ki, hogy a munkásosztály emancipációs harcában vezessék a tulajdonképpeni támadást az ipari profitráta ellen, és ezt fokozatosan oldják föl a bérrátában, egyáltalán nem képesek támadó gazdasági politikát folytatni a profit ellen, mert a szakszervezetek nem egyebek, mint a munkaero szervezett defenzívája a profit támadásai ellen, a munkásosztály védekezése a tokés gazdaság leszorító tendenciája ellen. Ennek két oka van.
A szakszervezeteknek eloször is, az a feladatuk, hogy a munkaeroáru piaci helyzetét szervezetükkel befolyásolják, de a szervezetet állandóan áttöri a középrétegek proletarizálódásának folyamata, amely folyvást új árut juttat a munkapiacra. Másodszor, a szakszervezeteknek az a céljuk, hogy emeljék a munkásosztály életszínvonalát, növeljék részesedését a társadalmi gazdagságból, de a munka termelékenységének fokozódása ezt a részt egy természeti folyamat elkerülhetetlenségével állandóan leszorítja. Ennek felismeréséhez egyáltalán nincs szükség arra, hogy valaki marxista legyen, csak Rodbertus „A társadalmi kérdés megvilágításához” cimu könyvét kellett egyszer kézbe vennie.
A szakszervezeti harc tehát mindkét gazdasági fo funkcióban a tokés társadalomban végbemeno objektív folyamatok révén afféle sziszifuszi munkává változik. Ez a sziszifuszi munka messze nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a munkás egyáltalán hozzájusson a mindenkori piaci helyzet alapján ráeso bérrátához, hogy a kapitalista bértörvény megvalósuljon, és a gazdasági fejlodés leszorító tendenciája hatásában megbénuljon vagy, pontosabban, gyöngüljön. De ha a szakszervezeteket a munkabér javára való fokozatos profitcsökkentés eszközévé szándékozunk változtatni, akkor ennek társadalmi feltétele eloször is a középrétegek proletarizálódásának és a munkásosztály növekedésének megállása, másodszor a munkatermelékenység fokozódásának megállása, tehát ez mindkét esetben – éppen úgy, mint a fogyasztási szövetkezeti gazdaság megvalósítása – a nagytokés viszonyok elotti állapothoz való visszatérést feltételezi.
A társadalmi reform két Bernstein-féle eszköze – a szövetkezetek és a szakszervezetek – ily módon teljesen képtelennek bizonyulnak a tokés termelési mód átalakítására. Alapjában véve homályosan maga Bernstein is tudatában van ennek, és ezeket csupán olyan eszközöknek fogja fel, amelyek arra szolgálnak, hogy lecsípjenek a tokés profitból, és a munkásokat ily módon gazdaggá tegyék. De ezzel lemond a magával a tokés termelési móddal való harcról, és a szociáldemokrata mozgalmat a tokés elosztás elleni harcra irányítja. Bernstein ismételten úgy is fogalmazza meg szocializmusát, mint „igazságos”, „igazságosabb” (könyvének 51. old.), sot „még igazságosabb” („Vorwaerts”, 1899. március 26.) elosztásra való törekvést.
Persze, az elso lökés a szociáldemokrata mozgalom felé, legalábbis a néptömegek között, valóban a tokés rend „igazságtalan” elosztása. S a szociáldemokrácia azzal, hogy az egész gazdaság társadalmasításáért harcol, természetesen a társadalmi gazdagság „igazságos” elosztására is törekszik. Csakhogy harcát – annak a Marxtól származó felismerésnek a jóvoltából, hogy a mindenkori elosztás csupán a mindenkori termelési módból természeti törvény erejével adódó következmény – nem a tokés termelés keretén belüli elosztásra irányítja, hanem magának az árutermelésnek a megszüntetésére. Egyszóval, a szociáldemokrácia a tokés termelési mód kiküszöbölésével akarja létrehozni a szocialista elosztást, a Bernstein-féle eljárás viszont éppen fordított: o a tokés elosztást akarja leküzdeni, s azt reméli, hogy ezen az úton fokozatosan létrehozhatja a szocialista termelési módot.
De mivel indokolható meg ebben az esetben a Bernstein-féle társadalmi reform? A tokés termelés meghatározott tendenciáival? Semmiképpen sem, mert Bernstein eloször is, tagadja ezeket a tendenciákat, másodszor pedig az elobb elmondottak szerint nála a termelés kívánatos alakulása az elosztásnak eredménye, nem pedig oka. Az o szocializmusának tehát nem lehet gazdasági megindokolása. Miután a szocializmus célját és eszközét és ezzel a gazdasági viszonyokat a fejük tetejére állította, programjához nem tud materialista indoklást adni, kénytelen idealista indokláshoz folyamodni.
„Mire jó a szocializmus levezetése a gazdasági kényszerbol?” – halljuk aztán Bernsteint. „Mire jó az ember belátásának, jogtudatának, akaratának degradálása?” („Vorwaerts”, 1899. március 26.) A Bernstein-féle igazságos elosztásnak tehát az ember szabad, nem a gazdasági szükségszeruség szolgálatában muködo akarata folytán, vagy pontosabban, mivel maga az akarat csupán eszköz, az igazság felismerése folytán, röviden, az igazságeszme folytán kell megvalósulnia.
Itt szerencsésen elérkeztünk az igazságosság elvéhez, ehhez a biztos történelmi szállítóeszközök híján évezredek óta az összes világmegváltók által megült öreg versenylóhoz, a zörgo csontú Rocinantéhoz, amelyen a történelem összes Don Quijotéi ellovagoltak a nagy világreform megvalósítására, hogy végül semmi mást ne vigyenek haza, mint kék foltokat.
A gazdag és szegény közti viszony mint a szocializmus társadalmi alapja, a szövetkezetiség „elve” mint tartalma, az „igazságosabb” elosztás mint célja és az igazságosság eszméje mint egyetlen történelmi jogosultsága – mennyivel több erovel, mennyivel több szellemmel, mennyivel több ragyogással képviselte Weitling több mint 50 évvel ezelott a szocializmusnak ezt a fajtáját! Igaz, a zseniális szabó még nem ismerte a tudományos szocializmust. És ha ma, fél évszázad múltán a Marx és Engels által apró darabokra tépett felfogást szerencsésen újra összefoltozzák, és a német proletariátusnak a tudomány végso szavaként ajánlják föl, akkor ehhez esetleg szintén egy szabó kell, de nem zseniális szabó.
Ahogyan a szakszervezetek és szövetkezetek a gazdasági támpontok, úgy a revizionista elmélet legfontosabb politikai feltétele a demokrácia állandóan elorehaladó fejlodése. A mai reakciós kitörések a revizionizmus szemében csak „rezdülések”, amelyeket véletlenszerunek és átmenetinek tart, s amelyekkel szerinte a munkásharc általános irányelvének kituzésekor nem kell számolni.
Bernstein szerint például a demokrácia a modern társadalom fejlodésében elkerülhetetlen fok, sot szemében a demokrácia, egészen úgy, mint a polgári teoretikusok szemében a liberalizmus, általában a történelmi fejlodés nagy alaptörvénye, s a politikai élet valamennyi muködo hatalmának ennek megvalósítását kell szolgálnia. Ám ez ebben az abszolút formában teljesen téves, és nem egyéb, mint kispolgári, mégpedig felületes sematizálása a polgári fejlodés parányi eredményeinek – mondjuk a legutóbbi 25-30 év eredményeinek. Ha közelebbrol szemügyre vesszük a demokrácia fejlodését a történelemben és egyúttal a kapitalizmus politikai történetét, akkor lényegesen más eredményre jutunk.
Ami az elobbit illeti, a demokráciát a legkülönbözobb társadalmi formációkban megtaláljuk: az oskommunista társadalmakban, az ókori rabszolgatartó államokban, a középkori városi közösségekben. Hasonlóképpen találkozunk az abszolutizmussal és az alkotmányos monarchiával a legkülönbözobb gazdasági összefüggésekben. Másrészt, a kapitalizmus kezdetben – mint árutermelés – a városi közösségekben demokratikus alkotmányt hív életre; késobb, fejlettebb formájában – mint manufaktúra – az abszolút monarchiában találja meg megfelelo politikai formáját. Végül – mint kifejlett ipari gazdaság – Franciaországban váltakozva hozza létre a demokratikus köztársaságot (1793), I. Napóleon abszolút monarchiáját, a restauráció idejének nemesi monarchiáját (1815-tol 1830-ig), Lajos Fülöp polgári alkotmányos monarchiáját, III. Napóleon monarchiáját, majd harmadszor is a köztársaságot. Németországban az egyetlen valóban demokratikus intézmény, az általános választójog, nem a polgári liberalizmus vívmánya, hanem a kis államok politikai összekovácsolásának eszköze, és csak ennyiben van jelentosége a német burzsoázia fejlodésében; egyébként ez a burzsoázia megelégszik egy félfeudális alkotmányos monarchiával. Oroszországban a kapitalizmus sokáig a keleti önkényuralom alatt fejlodött, s a burzsoázia nem mutatott különösebb vágyat a demokrácia után. Ausztriában az általános választójog jórészt a széthulló monarchia mentoöveként jelent meg. Végül Belgiumban a munkásmozgalom demokratikus vívmánya – az általános választójog – kétségtelenül összefügg a militarizmus gyöngeségével, tehát Belgium sajátos földrajzi-politikai helyzetével, s mindenekelott éppen nem a burzsoázia által, hanem a burzsoázia ellenében kiharcolt „darab demokrácia”.
A demokrácia szakadatlan fejlodése, amelyet a mi revizionizmusunk, éppúgy, mint a polgári szabadgondolkodás, az emberi és legalábbis a modern történelem egyik alaptörvényének tekint, ily módon közelebbi vizsgálat után légvárnak bizonyul. A tokés fejlodés és a demokrácia között semmiféle általános abszolút összefüggést nem lehet konstruálni. A politikai forma mindenkor politikai – belso és külso – tényezok összességének az eredménye, és határain belül minden fokozatot megenged az abszolút monarchiától a demokratikus köztársaságig.
Ha tehát a demokrácia fejlodésének általános történelmi törvényétol a modern társadalom keretei közt is el kell tekintenünk, s csupán a polgári történelem jelenlegi szakasza felé fordulunk, akkor a politikai életben itt is olyan tényezoket látunk, amelyek nem Bernstein sémájának megvalósulásához vezetnek, hanem inkább megfordítva, az eddigi vívmányoknak a polgári társadalom által történo feláldozásához.
Egyrészt, a demokratikus intézmények – s ez rendkívül – a polgári fejlodés szempontjából nagymértékben eljátszották szerepüket. Bár a kis államok egybekovácsolásához és a modern nagy államok létrehozásához szükség volt rájuk (Németország, Olaszország), de idoközben a gazdasági fejlodés belso összenövéséhez is vezetett.(1)
Ugyanez áll az egész politikai-közigazgatási államgépezetnek fél- vagy egészen feudális mechanizmusból kapitalista mechanizmussá való átalakulására. Ezt az átalakulást, amely történelmileg elválaszthatatlan volt a demokráciától, ma szintén olyan nagy mértékben elérték, hogy az államszervezet meroben demokratikus kellékei, az általános választójog, a köztársasági államforma önmagukban véve kiiktathatók anélkül, hogy a közigazgatásnak, a pénzügynek, a hadügynek etc. vissza kellene esniük az 1848 elotti formákba.
Ha ily módon a liberalizmus a polgári társadalom mint olyan számára lényegében fölöslegessé vált, akkor másfelol fontos vonatkozásokban egyenesen akadállyá lett. Itt két olyan tényezo jön számításba, amely a mai állam egész politikai életét valósággal uralja: a világpolitika és a munkásmozgalom – mindketto a tokés fejlodés jelenlegi szakaszának csupán két különbözo oldala.
A világgazdaság kialakulása, valamint a konkurrenciaharc kiélezodése és általánossá válása a világpiacon a militarizmust és a tengeri hatalomra törekvést a világpolitika eszközeiként a nagy államok mind külso, mind belso életének irányadó tényezojévé tette. Ám ha a világpolitika és a militarizmus(2) a mai szakasz emelkedo tendenciája, akkor a polgári demokráciának következésképpen leszálló vonalon kell haladnia. Németországban a nagy fegyverkezések óráját, amely 1893-mal keltezodik, és a Csiaocsouval kezdodo világpolitikát a polgári demokrácia mindjárt két áldozattal fizette meg: a szabadelvuségtol való elfordulással és az ellenzéki pártból kormánypárttá lett centrum pálfordulásával. A legutóbbi, 1907-es választások, amelyek a gyarmati politika jegyében folytak, egyúttal a német liberalizmus történelmi temetésévé lettek.
Így tehát a burzsoáziát a külpolitika a reakció karjaiba hajtja, és nem kevésbé a belpolitika – a feltörekvo munkásosztály – is. Bernstein ezt maga is elismeri, amikor a szociáldemokrata „haspártlegendát”, azaz a munkásosztály szocialista törekvéseit teszi felelossé a liberális burzsoázia dezertálásáért. Ezzel kapcsolatban a proletariátusnak szocialista végcélja elvetését tanácsolja, hogy a halálra rémült liberalizmust ismét elocsalogassa a reakció egérlyukából. Ámde amikor a szocialista munkásmozgalom elvetését ma a polgári demokrácia létfeltételévé és társadalmi elofeltételévé teszi, o maga szolgáltatja a legcsattanósabb bizonyítékot arra, hogy ez a demokrácia ugyanolyan mértékben mond ellent a mai társadalom belso fejlodési tendenciájának, mint ahogy a szocialista munkásmozgalom közvetlen terméke ennek a tendenciának.
De bebizonyít ezzel még valamit. Azzal, hogy a munkásosztály lemondását a szocialista végcélról a polgári demokrácia újraéledésének elofeltételévé és feltételévé teszi, o maga mutatja meg, hogy, megfordítva, milyen kevéssé lehet a polgári demokrácia a szocialista mozgalom és a szocialista gyozelem szükséges elofeltétele és feltétele. Bernstein okoskodása itt boszorkánykörré zárul be, s az utolsó végkövetkeztetés „felfalja” elso elofeltételét.
A kivezeto út ebbol a körbol nagyon egyszeru: abból a ténybol, hogy a polgári liberalizmus a feltörekvo munkásmozgalomtól és végcéljaitól való félelmében kilehelte lelkét, csak az következik, hogy a szocialista munkásmozgalom éppen ma a demokrácia egyetlen létezo és lehetséges támasza, és hogy nem a szocialista mozgalom sorsa van hozzákötve a polgári demokráciához, hanem megfordítva, a demokratikus fejlodés sorsa van hozzákötve a szocialista mozgalomhoz; hogy a demokrácia nem olyan mértékben válik életképessé, amilyenben a munkásosztály feladja emancipációs harcát, hanem megfordítva, olyan mértékben, amilyenben a szocialista mozgalom elég erossé válik ahhoz, hogy harcoljon a világpolitika és a polgári dezertálás reakciós következményei ellen; hogy aki a demokrácia erosödését kívánja, annak a szocialista mozgalomnak is az erosödését, nem pedig a gyöngülését kell kívánnia, és hogy a szocialista törekvések feladása mind a munkásmozgalomnak, mind a demokráciának a feladása.(3)
(1)A második kiadásból kimaradt: „…s ennyiben a politikai demokrácia kötése
leveheto anélkül, hogy ez a polgári társadalmak szervezete számára veszélyt
jelentene.”
(2)A második kiadásból kimaradt: „…kétségtelenül azért, mert összefüggésben
áll a kapitalizmus gazdasági szükségleteivel és törekvéseivel…”
(3)A második kiadásból kimaradt: „…Bernstein 1899. március 26-án a ”Vorwaerts“-ben
Kautskyhoz intézett ”Válasz“-ának végén kijelenti, hogy a szociáldemokrácia
programjának gyakorlati részével egészében véve teljesen egyetért, csupán elméleti
része ellen van némi kifogása. Mindamellett úgy gondolja, hogy nyilvánvalóan
még teljes joggal menetelhet a párt soraiban, hiszen milyen ”fontosságot“ kell
tulajdonítani annak, ”hogy az elméleti részben van egy olyan tétel, amely a
fejlodés menetére vonatkozó felfogásommal már nem egyezik“? Ez a magyarázat
a legjobb esetben is azt mutatja, milyen tökéletesen elvesztette Bernstein az
érzékét az iránt az összefüggés iránt, amely a szociáldemokrácia gyakorlati
tevékenysége és általános alapelvei között fennáll, mennyire nem ugyanazt fejezik
ki már ugyanazok a szavak a párt számára és Bernstein számára. Valójában Bernstein
saját elméletei, amint láttuk, ahhoz a legelemibb szociáldemokrata felismeréshez
vezetnek, hogy az elvi alap nélkül az egész gyakorlati harc is értéktelenné
és céltalanná válik, hogy a végcél feladásával magának a mozgalomnak is meg
kell semmisülnie.”
[A]„A munkások szövetkezeti gyárai, a régi formán belül, az elso áttörései a régi formának, bár valóságos szervezetükben természetesen mindenütt újratermelik és újra kell termelniük a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát.” Marx: A toke. 3. köt. I. rész. 427. old.