Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
Bernstein elveti az „összeomlási elméletet” mint a szocialista társadalom megvalósulásához vezeto történelmi utat. Melyik az az út, amely a „kapitalizmus alkalmazkodása elméletének” álláspontjáról a szocialista társadalom megvalósulásához vezet? Bernstein erre a kérdésre csak utalásszeruen válaszolt, Konrad Schmidt tett kísérletet arra, hogy Bernstein szellemében ezt részletesebben kifejtse.[A] Szerinte „a társadalmi reformokért vívott szakszervezeti harc és politikai harc a termelési feltételek fölött egyre jobban kiterjesztett társadalmi ellenorzéshez” fog vezetni, s a törvényhozás révén „a toketulajdonost jogainak korlátozásával egyre inkabb ügyvezetoi szerepbe fogja süllyeszteni”, míg végül „a megpuhított tokéstol, aki látja, hogy tulajdona az o számára egyre értéktelenebbé válik, elveszik az üzem vezetését és igazgatását”, s így végérvényesen bevezetik a társadalmi üzemet.
Tehát szakszervezetek, társadalmi reformok s még, mint Bernstein hozzáfuzi,.az állam politikai demokratizálása - ezek a szocializmus fokozatos bevezetésének eszközei.
Hogy a szakszervezeteken kezdjük, ezek legfontosabb funkciója - s ezt senki sem fejtette ki jobban, mint maga Bernstein 1891-ben a „Die Neue Zeit”-ban - abban áll, hogy a munkások oldalán a kapitalista bértörvény megvalósításának eszközei, azaz annak eszközei, hogy a munkaerot mindenkori piaci árának megfeleloen adják el. A szakszervezetek a proletariátusnak abban vannak segítségére, hogy a piac minden idopontban adott konjunktúráit kihasználja a maga számára. Ám maguk ezek a konjunktúrák, azaz egyrészt a termelés helyzete által meghatározott munkaero-kereslet, másrészt a középrétegek proletarizálódása és a munkásosztály természetes szaporodása által teremtett munkaero-kínálat, végül a munkatermelékenység mindenkori foka is, kívül esnek a szakszervezetek hatókörén. A szakszervezetek ezért nem dönthetik meg a bértörvényt; legjobb esetben a mindenkori „normális” korlátok közé szoríthatják a kapitalista kizsákmányolást, de semmiesetre sem szüntethetik meg fokozatosan magát a kizsákmányolást.
Konrad Schmidt persze a mostani szakszervezeti mozgalmat „gyenge kezdeti szakasznak” nevezi, s azt reméli a jövotol, hogy „a szakszervezeteknek egyre növekvo befolyásuk lesz magának a termelésnek a szabályozására”. A termelés szabályozásán azonban csak két dolog értheto: a termelési folyamat technikai oldalába való beavatkozás és másodszor magának a termelés volumenének a meghatározása. Milyen természetu lehet e két kérdésben a szakszervezetek befolyása? Világos, hogy ami a termelés technikáját illeti, a tokés érdeke bizonyos határok között egybeesik a kapitalista gazdaság haladásával és fejlodésével. Saját szükséglete sarkallja technikai tökéletesítésekre. Az egyes munkás helyzete ezzel szemben éppen ellentétes: minden technikai átalakulás ellenkezik a közvetlenül általa érintett munkások érdekeivel, és rontja közvetlen helyzetüket, mert leértékeli a munkaerot, intenzívebbé, egyhangúbbá, gyötrelmesebbé teszi a munkát. Ha a szakszervezet beavatkozhat a termelés technikai oldalába, nyilvánvalóan csak az utóbbi értelemben, azaz a közvetlenül érdekelt munkáscsoportok szellemében cselekedhet, azaz szembehelyezkedhet újításokkal. Ám ebben az esetben nem a munkásosztály egészének és emancipációjának érdekében cselekszik, amely inkább egyezik a technikai haladással, azaz az egyes tokés érdekével, hanem éppen ellenkezoleg, a reakció szellemében. S valóban, a termelés technikai oldalának befolyásolására irányuló törekvést nem a jövoben találjuk meg, ahol Konrad Schmidt keresi, hanem a szakszervezeti mozgalom múltjában. Ez az angol trade-unionizmus régebbi szakaszát jellemzi (a hatvanas évekig), amikor az még középkori céhes hagyományokhoz kapcsolódott, és jellemzo módon a „megfelelo munkához való szerzett jog” elavult alaptételére épült.[B] Ezzel szemben a szakszervezeteknek az a törekvése, hogy a termelés volumenét és az áruk árát meghatározzák, egészen új keletu jelenség. Csak a legutóbbi idoben látunk felbukkanni - megint csak Angliában - erre irányuló kísérleteket.[C] Jellegük és tendenciájuk szerint azonban ezek a törekvések is egészen egyenértékuek amazokkal. Mert szükségképpen mire korlátozódik a szakszervezet tevékeny részvétele az árutermelés volumenének és árainak meghatározásában? Olyan kartellre, melyet a munkások a vállalkozókkal együtt alakítanak a fogyasztók ellen, mégpedig a konkurrens vállalkozókkal szemben olyan kényszerintézkedések alkalmazásával, amelyek semmiben sem maradnak el a szabályos vállalkozói szövetségek módszereitol. Alapjában véve ez már nem munka és toke közötti harc, hanem a toke és a munkaerö szolidáris harca a fogyasztói társadalom ellen. Társadalmi értéke szerint ez reakciós kezdeményezés, amely már azért sem lehet a proletariátus emancipációs harcának egyik szakasza, mert ellenkezoleg, homlokegyenest ellentéte az osztályharcnak. Gyakorlati értékét tekintve ez utópia, amely, ahogy egy rövid elmefuttatás kimutatja, sohasem terjedhet ki nagyobb és a világpiac számára termelo ágazatokra.
A szakszervezetek tevékenysége tehát lényegében a bérharcra és a munkaido csökkentésére korlátozódik, azaz csupán a tokés kizsákmányolásnak mindig a piaci viszonyoknak megfelelo szabályozására; a termelési folyamat befolyásolása a dolgok természete szerint elzárva marad elole. Sot mi több, a társadalmi fejlodés egész menete, Konrad Schmidt feltételezésével éppen ellentétben, arra irányul, hogy feloldja a munkapiacnak a többi árupiachoz való minden közvetlen kapcsolatát. A legjellemzobb erre az a tény, hogy a fejlodés most már azt a törekvést is túlhaladta, hogy a munkaszerzodést legalább passzívan közvetlen kapcsolatba hozzák az általános termelési helyzettel a mozgó bérskálák rendszere révén, s hogy az angol trade-unionok egyre inkább elfordulnak ezektol.[D]
De a szakszervezeti mozgalom befolyásának valóságos határai között sem a korlátlan kiterjedés felé halad, amint azt a toke alkalmazkodásának elmélete feltételezi. Éppen megfordítva! Ha a társadalmi fejlodés nagyobb útszakaszait szemügyre vesszük, akkor nem zárkózhatunk el az elol a tény elol, hogy nagyjában és egészében nem a szakszervezeti mozgalom hatalmának gyozelmes kibontakozása, hanem növekvo nehézségei idejéhez közeledünk. Ha az ipar fejlodése elérte csúcspontját s a toke számára a világpiacon megkezdodik a „leszálló ág”, akkor a szakszervezeti harc kétszeresen megnehezedik: eloször is, romlanak a piac objektív konjunktúrái a munkaero számára, mert a kereslet lassabban, a kínálat viszont gyorsabban no, mint most; másodszor, maga a toke, hogy a világpiacon szenvedett veszteségekért kárpótolja magát, még makacsabbul folyamodik a.terméknek a munkásra jutó részéhez. Hiszen a munkabér csökkentése az egyik legfontosabb eszköz a profitráta esésének föltartóztatására![E] Anglia már a szakszervezeti mozgalom kezdodo második szakaszának a képét mutatja. A mozgalom eközben kénytelen-kelletlen egyre inkább a már elért vívmányok puszta védelmezésére szorítkozik, s ez is egyre nehezebbé válik. A dolgok ismertetett általános menetének ellenpárja szükségképpen a politikai és szocialista osztályharc fellendülése.
A fordított történelmi perspektívának ugyanezt a hibáját követi el Konrad Schmidt a társadalmi reform vonatkozásában, amelyrol azt ígéri, hogy „a szakszervezeti munkásszövetségekkel vállvetve rákényszeríti a tokésosztályra a munkaero alkalmazásának kizárólagos feltételeit”. Az így felfogott társadalmi reform értelmében nevezi Bernstein a gyári törvényeket a „társadalmi ellenorzés” egy darabjának és mint ilyent – a szocializmus egy darabjának. Konrad Schmidt is „társadalmi ellenorzést” mond mindenütt, ahol az állami munkásvédelemrol beszél, s miután az államot ilyen szerencsésen társadalommá változtatta, már bátran hozzáteszi: „azaz a feltörekvo munkásosztály”, s ezzel a muvelettel a német Szövetségi Tanács ártalmatlan munkásvédelmi rendelkezései a német proletariátus szocialista átmeneti intézkedéseivé változnak.
A misztifikáció itt kézenfekvo. A mai állam éppen nem a „feltörekvo munkásosztály” értelmében vett „társadalom”, hanem a kapitalista társadalom képviseloje, azaz osztályállam. Ezért az általa bevezetett társadalmi reform sem a „társadalmi ellenorzés” tevékenysége, azaz a szabadon dolgozó társadalomnak a saját munkafolyamata fölötti ellenorzése, hanem a toke osztályszervezetének a toke termelési folyamata fölötti ellenorzése. Ebben, azaz a toke érdekében azután meg is találja természetes korlátait a társadalmi reform. Persze, Bernstein és Konrad Schmidt ebben a vonatkozásban is csupán „gyenge kezdeti szakaszokat” látnak a jelenben, és a jövotol remélnek egy a végtelenségig meno társadalmi reformot a munkásosztály javára. Ám eközben ugyanazt a hibát követik el, mint a szakszervezeti mozgalom hatalmának korlátlan kibontakozására vonatkozó feltételezésben.
A szocializmus társadalmi reformokkal való fokozatos bevezetésének elmélete feltételezi, s itt van a súlypontja, mind a tokés magántulajdonnak, mind az államnak meghatározott objektív fejlodését. Az elobbinek a vonatkozásában a jövendo fejlodés sémája, amint azt Konrad Schmidt feltételezi, abból áll, hogy „a toketulajdonost jogainak korlátozásával egyre inkább ügyvezetoi szerepbe fogja süllyeszteni”. Tekintettel a termelési eszközök egyszeri hirtelen kisajátításának állítólagos lehetetlenségére, Konrad Schmidt kiagyalja a fokozatos kisajátítás elméletét. Ehhez mint szükséges elofeltételt megkonstruálja magának a tulajdonjog szétforgácsolódását „felsobb tulajdonná”, amelyet a „társadalomnak” utal ki és amelytol elvárja, hogy egyre jobban kiterjedjen, s egy haszonélvezeti jogot, amely a tokés kezében egyre inkább üzemének puszta ügyvezetésére zsugorodik össze. Mármost ez a konstrukció vagy ártalmatlan szójáték, miközben semmi fontos dologra nem gondoltak, s akkor a fokozatos kisajátítás elmélete minden fedezet nélkül marad, vagy a jogi fejlodés komolyan gondolt sémája, akkor viszont teljesen rossz. A tulajdonjogban rejlo különbözo jogkörök szétforgácsolódása, amelyhez Konrad Schmidt a toke „fokozatos kisajátítása” érdekében folyamodik, a feudális-naturálisan gazdálkodó társadalomra jellemzo, amelyben a termék elosztása a különbözo társadalmi osztályok között in natura és a hubérurak és alárendeltjeik közötti személyes kapcsolatok alapján történt. A tulajdonnak különbözo részjogokra való szétesése itt a társadalmi gazdagság elosztásának eleve adott megszervezése volt. Az árutermelésre való áttéréssel és a termelési folyamat egyes résztvevoi közötti minden személyes kötelék felbomlásával, ellenkezoleg, megszilárdult az ember és dolog közötti viszony - a magántulajdon. Azáltal, hogy az elosztás már nem személyes kapcsolatok útján, hanem a csere útján megy végbe, a társadalmi gazdagságból való részesedés különbözo igényeit nem egy közös tárgyra való tulajdonjog töredékeiben mérik, hanem a mindenki által piacra vitt értékben. Jogi vonatkozásokban az elso fordulat, mely a középkor városi közösségeiben az árutermelés megjelenését kísérte, egyúttal az abszolút zárt magántulajdon kialakulása volt a feudális jogviszonyok méhében. De a tokés termelésben tovább folytatódik ez a fejlodés. Minél inkább társadalmasul a termelési folyamat, annál inkább puszta cserén alapul az elosztási folyamat, s annál érinthetetlenebb és zártabb lesz a tokés magántulajdon, annál inkább átcsap a toketulajdon a saját munka termékéhez való jogból az idegen munkával szembeni puszta elsajátítási jogba. Amíg a tokés maga vezeti a gyárat, addig az elosztás még bizonyos fokig a termelési folyamatban való személyes részvételhez kapcsolódik. Amilyen mértékben a gyáros személyes vezetése fölöslegessé válik – a részvénytársaságokban pedig teljesen –, a toke tulajdona mint igényjog az elosztáskor teljesen elválik a termeléshez fuzodo személyes kapcsolatoktól és legtisztább, zárt formájában jelenik meg. A részvénytokében és az ipari hiteltokében jut el aztán teljes kifejlodéséhez a tokés tulajdonjog.
A tokés fejlodésének történelmi sémája, ahogy Konrad Schmidt megrajzolja: „a tulajdonostól a puszta ügyvezetoig”, ezzel úgy jelenik meg, mint a feje tetejére állított tényleges fejlodés, amely fordítva, tulajdonostól és ügyvezetotol a puszta tulajdonosig vezet. Konrad Schmidt itt úgy jár, mint Goethe:
Amim van, messze minden földi jószág,
S ami eltünt, az lesz nekem valóság.
S ahogyan történelmi sémája gazdaságilag a modern részvénytársaságtól a manufaktúrára
vagy éppenséggel a kézmuvesmuhelyre megy vissza, úgy akarja jogilag visszadugni
a tokés világot a feudális-naturális gazdasági tojáshéjakba.
Ebbol a szempontból a „társadalmi ellenorzés” is más fényben jelenik meg, mint ahogy azt Konrad Schmidt látja. Annak, ami ma mint „társadalmi ellenorzés” muködik - a munkásvédelem, a részvénytársaságok fölötti felügyelet stb. -, ténylegesen a legcsekélyebb köze sincs tulajdonjogból való részesedéshez, „felsobb tulajdonhoz”. Nem úgy muködik, mint a tokés tulajdon korlátozása, hanem fordítva, mint annak védelme. Vagy gazdaságilag szólva, nem a kapitalista kizsákmányolásba való beavatkozás, hanem e kizsakmányolás normalizálása, rendezése. S ha Bernstein fölteszi azt a kérdést, hogy egy gyári törvényben sok vagy kevés szocializmus van-e, akkor biztosíthatjuk róla, hogy a legjobb gyári törvényben éppen annyi szocializmus van, mint a községtanácsnak az utcasöprésrol és a gázlámpák meggyújtásáról szóló rendelkezéseiben, ami persze szintén „társadalmi ellenorzés”.
[A] „Vorwaerts”, 1898. február 20. Irodalmi szemle. Úgy gondoljuk, annál is inkább
vizsgálhatjuk Konrad Schmidt fejtegetéseit Bernsteinéivel összefüggésben, mivel
Bernstein egyetlen szóval sem utasította vissza nézeteinek a „Vorwaerts”-ben
megjelent kommentálását.
[B]Webb: Theorie und Praxis der Gewerkschaften. 2. köt. 110. old. és kk.
[C]Uo. 115. old. és kk.
[D]Uo. 115. old.
[E]K. Marx: A toke. 3. köt. I. rész. 216. old.