Alekszandra Kollontaj

A munkásellenzék

Written: Petrograd, 1920
Source:
First Published in Hungarian: Szakszervezetek és államhatalom. Budapest, 1985
Translation: Bazsó Márton
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription / HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2004. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

Mi a munkásellenzék?

Mi a munkásellenzék? Vajon üdvözölnünk kell-e létezését, szem előtt tartva pártunk és a proletár világforradalom érdekeit, vagy éppen ellenkezőleg: káros, a pártot bomlasztó, „politikailag veszélyes” dologról van szó, ahogyan ezt nemrégiben egyik beszédében a szakszervezetekről szóló vita idején Trockij elvtárs fogalmazta?

Hogy ezekre a sok elvtársunkat, munkásunkat és munkásnőnket foglalkoz­tató és nyugtalanító kérdésekre választ adhassunk, mindenekelőtt azt kell tisz­táznunk, hogy ki lép be a munkásellenzékbe és hogyan alakult ki ez az ellen­zék? Másodsorban pedig azt, hogy mi a gyökere a párt központjait vezető elv­társak és a munkásellenzék véleménykülönbségének.

Igen jellemző, és ez nem kerülheti el központjaink figyelmét, hogy ellen­zékbe a szervezett proletárok, a kommunisták haladó része vonul. Az ellenzék szinte kizárólag szakszervezeti dolgozókból áll, ahogy ezt az ellenzék hívei­nek a termelési szervezetek szerepéről kiadott tézisei alatt olvasható aláírá­sokból is láthatjuk. Hogy kik ezek a szakszervezeti dolgozók? Munkások, az orosz proletariátus haladó élcsapatának az a része, mely a forradalmi harc minden terhét viselte és nem szóródott szét a szovjet intézményekben, nem veszítette el a kapcsolatot a munkástömegekkel, hanem ellenkezőleg: kapcso­latban maradt azokkal. Ezekben a viharos években szakszervezeti dolgozónak lenni, saját szakszervezeti szövetségével, s így a termelési ág munkásaival szi­lárd, élő kapcsolatot megtartani, amikor a társadalmi és politikai élet köz­pontja a szakszervezetek határain túlra helyeződött át, nem volt könnyű és egyszerű dolog. A forradalom tajtékos hullámai elragadták és messzire sodor­ták a szakszervezetektől az ipari proletariátus legjobb, erős és tevékeny ele­meit, egyiket a frontra, másikat a szovjet intézményekbe vetve, a harmadikat a zöld hivatali posztós íróasztal mögé ültetve, „kiadmányozási papírok”, „költségvetések” és „előterjesztések” garmadája közé.

A szakszervezetek elnéptelenedtek és csak azok a proletár osztályszellem­mel leginkább áthatott munkások, a feltörekvő forradalmi osztálynak az az igazi színe-virága, akit hasztalan csábított a „hatalom”, a sekélyes hiúság, a „szovjet karrier” hajhászása vagy a szovjet bürokratizmus, tartotta meg bel­ső összeforrottságát a tömegekkel, a munkásokkal, azzal a tulajdonképpeni „lent”-tel, amelyből maguk is jöttek és a vele való szerves kapcsolatot nem szakíthatta meg semmiféle ,,magas” szovjet beosztás.

És alighogy enyhült a helyzet a háborús fronton, és az élet ingája a szocialis­ta építőmunka oldalára lendült át, úgy siettek ezek a tipikus, szellemiségüket illetően törzsökös proletárok, osztályuk legragyogóbb és megingathatatlan képviselői levetni a „zubbonyt”, a bőrkabátot, félresöpörni a „kiadmányozási és bevételezési” papírdossziékat, hogy felelhessenek osztálytestvéreiknek, azoknak a gyári és üzemi munkásoknak, az orosz proletariátus azon milliói­nak a ki nem mondott felhívására, akik a szovjet, munkás Oroszországban is küzdelemben, szégyenletes nyomorúságban tengődnek... Ezek a „munkásellenzék” élén álló elvtársak osztályösztönükkel megértették, hogy ez így nincsen rendjén. Megértették azt is, hogy a forradalom három éve alatt létre­hoztuk ugyan a szovjet apparátust és megerősítettük a munkás-paraszt dolgo­zó köztársaság elvét, de azt is, hogy maga a munkásosztály mint osztály, mint egységes, megbontatlan társadalmi egység, egységes, egynemű osztály­igényekkel, feladatokkal és érdekekkel, és következésképp egynemű, elvhű, pontosan körülhatárolt politikával mind kisebb szerepet játszik a Szovjetköz­társaságban, mind erőtlenebbül képviseli magát önnön kormányzatának intézkedéseiben, s egyre kevésbé irányítja a politikát, és egyre kevésbé van hatással a hatalom központi szerveinek munkájára és gondolkodásának irányítására. Ugyan ki beszélt volna a forradalom kezdeti szakaszában a „fent”-ről és a „lent”-ről? A tömegek, és éppen a munkástömegek és a párt irányító köz­pontjai egységbe forrtak. Azok az igények, melyeket a „lent”-ben az élet és a harc szült, a párt irányító központjaiban megtalálták a maguk lehető leg­pontosabb kifejeződését, lehető legárnyaltabb és tudományosan megalapo­zott megfogalmazását. A „fent” és a „lent” között nem volt és nem lehetett ellentét. Most van, és semmilyen agitáció és semmiféle „megfélemlítő” intéz­kedések sem űzhetik ki a széles tömegek tudatából azt, hogy egy jellegzetesen új „társadalmi réteg”, egy szovjet, egy pártbeli felső réteg képződik.

Ezt a szakszervezeti dolgozók, a munkásellenzék létező magja megértette, pontosabban szólva egységes osztályösztönével megérezte. Az első, amit tet­tek, a kapcsolatba lépés a „lent”-tel, a saját osztályszervben, a szakszervezetekben való tömörülés, abban a szervezetben, mely ez alatt a három év alatt a legkevésbé került azoknak a kereszteződő, idegen, nem proletár (paraszti és a szovjet rendszerhez csapódó burzsoá) érdekeknek a bomlasztó hatása alá, melyek szovjet intézményeinket eltorzították, és politikánkat a megszabott osztálymederből az „opportunizmus” mocsarába térítették el.

Így tehát a munkásellenzék mindenekelőtt azokat a proletárokat jelenti, akik a munkapaddal vagy a bányával továbbra is kapcsolatban vannak, akik a munkásosztály véréből és húsából valók.

A munkásellenzékben az a meglepő, hogy nincsenek nagy, kiemelkedő ve­zetői, olyanok, akiket „vezetőknek” szokás nevezni. Úgy keletkezett, mint minden egészséges, szükségképpen osztálymeghatározottságú mozgalom: a széles munkásrétegek mélyéből, megkapaszkodván és azon nyomban gyöke­ret eresztvén Szovjet-Oroszország minden pontján, ahová az ellenzék híré­nek ezidáig nem sikerült eljutnia.

„Nekünk még fogalmunk sem volt arról, hogy Moszkvában nézeteltérés van és viták folynak a szakszervezetek szerepét illetően, de már minket is ugyanazok a kérdések nyugtalanítottak, amelyek most önök előtt állnak – mondta egy szibériai küldött a kohóipari munkások kongresszusán. A munkásellenzék mögött proletártömegek állnak, pontosabban szólva a munkásellenzék ipari proletariátusának osztályszempontból összeforrott, tudatos és elvhű része, mely azt tartja, hogy a proletariátus nagy alkotóerejét a kommunista gazdaság építőmunkájában nem szabad a munkásosztály diktatúrájának for­mális cégérével helyettesíteni.

Minél magasabbra kerül valaki a szovjet és pártbeli „beosztások” lépcsőjén, annál kevésbé híve a munkásellenzéknek. Viszont minél mélyebbre hatol a tömegek közé, annál nagyobb visszhangra lel benne a munkásellenzék álláspontja. Jellemző, figyelemre méltó dolog ez, ezt figyelembe kell vennie pár­tunk irányító központjainak. Ha a tömegek elszakadnak a „felső rétegektől”, ha az irányító központok és az alsó rétegek között rés, hasadék keletkezik, akkor az azt jelenti, hogy fent nincs minden rendben, különösen akkor nincs, ha a tömegek nem hallgatnak, hanem gondolkoznak, kiállnak, védekez­nek, védelmezik „jelszavaikat”. A felső rétegek csak akkor téríthetik le a tö­meget a történelemnek a kommunizmushoz vezető egyenes útjáról, ha a tö­meg hallgat, engedelmeskedik, passzívan és bizalommal követi vezetőit. Így volt ez 1914-ben, a világháború kezdetén, amikor a munkások hittek veze­tőiknek és így döntöttek: „Ők jobban ismerik a történelem útjait, mint mi. A háború elleni tiltakozás ösztönös megérzése megtéveszt minket, el kell hát fojtani, és hallgatni kell a vezetőkre.” De akkor, amikor a tömeg forrong, élénken gondolkozik, bírál, amikor szeretett vezérei ellen szavaz makacsul, gyakran elnyomván irántuk érzett személyes rokonszenvét is, ekkor a dolog komollyá válik. És ebben az esetben a pártnak nem az a feladata, hogy a né­zeteltéréseket elhallgattassa, hogy megalapozatlan és semmivel sem magya­rázható elnevezésekkel illesse az ellenzéket, hanem az, hogy komolyan elgondolkozzon azon a kérdésen, mi és miben rejlik a véleményeltérés gyökere, mit akar e munkásosztály, a kommunizmus hordozója és egyedüli alkotója.

Így tehát a munkásellenzék a proletariátus haladó része, mely nem szakí­totta meg élő kapcsolatát a szakszervezetekbe szervezett munkástömegekkel és nem szóródott szét a szovjet intézményekben.

A nézeteltérések gyökere

Mielőtt azt vizsgálnánk, hogy mi a gyökere a munkásellenzék eltérésének a párt irányító központjainak hivatalos nézőpontjától, két tényre kell emlé­keztetnünk: arra mindenekelőtt, hogy a munkásellenzék Szovjet-Oroszország ipari proletariátusának méhéből született, és nem csupán a kétmilliós ipari proletariátus igen nehéz élet- és munkafeltételei táplálták, hanem szovjet po­litikánk egy sor elhajlása, ingadozása, ellentmondása, sőt egyenesen letérése is a kommunista program pontos, világos, osztályhű elveiről.

Másodsorban arra, hogy az ellenzék nem valamiféle központban rendezke­dett be, nem személyes viszálykodás és egyet nem értés gyümölcse volt, ha­nem széltében-hosszában szétterjedt az egész Szovjetköztársaságban, testvéri visszhangként, Oroszország minden sarkából visszhangot adva munkás elvtár­saik minden arra irányuló kísérletére, hogy megfogalmazzák, kifejezzék, fel­tárják a nézeteltérések gyökerét és meghatározzák, mit is akar a munkás­ellenzék.

Manapság olyan benyomás alakult ki, mintha a munkásellenzék és a felső rétegek számtalan irányzata közti eltérés gyökere kizárólag a szakszervezetek feladatainak és szerepének eltérő értelmezésében rejlene. Ez azonban nem igaz. Az ellentmondások ennél mélyebbek. Az ellenzék képviselői nem min­dig képesek világosan kifejezni és pontosan megállapítani őket; de ha csak köztársaságunk építőmunkájának egy sor kérdését érintjük, a nézeteltérések egy sor gazdasági és politikai jellegű kérdésben is nyilvánvalóak lesznek.

Pártunk vezető rétegeinek és az osztályelvűen szakszervezetekbe szervezett proletariátus képviselőinek két nézőpontjáról a párt IX. kongresszusán volt szó először, az „egyszemélyi vezetés” és a „testületi vezetés” kérdéseinek kapcsán. Ellenzék mint kialakult csoport még nem volt, de jellemző, hogy a „testületi vezetés” mellett a szakszervezetek, tehát az összetételükben tisz­tán osztályszervezetek képviselői szólaltak fel, míg ellene a párt irányító felső rétege, mely hozzászokott ahhoz, hogy minden jelenséget annak a hivatalos szovjet politikának a nézőpontjából értékeljen, mely a lakosság különféle tár­sadalmi csoportjainak (a proletariátusnak, kistulajdonosoknak, parasztoknak és burzsoáziának, a minden fajtájú és formájú szakembereknek és ál-szakem­bereknek) a társadalmilag különnemű, politikailag nemegyszer egymásnak el­lentmondó igényeihez való alkalmazkodás finom képességét követeli meg.

Miért éppen a szakszervezetek tartottak ki makacsul a „testületi vezetés” elve mellett, melyek nem voltak képesek tudományosan megalapozott téte­lekkel megerősíteni érveiket, s miért, hogy a „szakemberek” védelmezői egy­idejűleg az „egyszemélyi vezetést” is védelmezték? Nos, éppen azért, mert ebben a vitában (bár mindkét fél tagadta „elvileg” a kérdés jelentőségét) lényegében két történelmi, kibékíthetetlen nézőpont van jelen. Az egysze­mélyi vezetés a burzsoázia individualista (tehát önmagából kiinduló) világné­zetének a része. Az egyszemélyi vezetés, tehát a kollektívától elszakított, „szabad”, izolált emberi akarat, mely minden téren jelentkezik, kezdve az ál­lam egyeduralmi vezetésének hangoztatásától, egészen egy üzemigazgató önkényéig, a burzsoá gondolkodás legfőbb bölcsesége. A burzsoázia nem hisz a kollektíva erejében. Azt szereti csak, ha „a tömeget engedelmes nyájba gyűjtheti” és egyéni akaratától függően oda hajthatja ezt a nyájat, ahova a ve­zető szükségesnek látja.

Ezzel szemben a munkásosztály és ideológusai tudják, hogy az osztály új, kommunista feladatai csak kollektív, együttes munkával, a munkások közös erőfeszítései révén valósíthatók meg. Annál szorosabbá válik a munkáskollektíva, minél inkább a közös, a kollektív akarat és a közös gondolkodás kinyil­vánításának szellemében nevelődnek e tömegek, s annál teljesebben és gyor­sabban valósítja meg az osztály a feladatát, azaz teremti meg az új, nem meg­osztott, hanem egységes, harmonikusan összeforrott kommunista gazdaságot. Csak az képes felfrissítő újat vinni a termelésbe, aki gyakorlati kapcsolatban áll azzal. Az elvről való lemondás, és éppen a termelésirányítás kollektiviz­musának elvéről való lemondás pillanatnyi engedmény volt pártunk részéről, opportunizmus, lemondás az osztályvonalnak arról a részéről, melyet oly szenvedélyesen hangoztattunk és védelmeztünk a forradalom első periódu­sában.

Miért történt ez? Hogyan történhetett, hogy elvhű, a forradalmi küzdelem­ben megedződött pártunk hagyta magát letéríteni az osztály egyenes útjáról, és most tévelyegni kezd a számára is gyűlöletes és általa is megbélyegzett „opportunizmus” ösvényein?

Erre majd később válaszolunk; előbb térjünk át arra a kérdésre, hogyan alakult ki és fejlődött tovább a munkásellenzék?

A IX. kongresszus tavasszal volt. Nyáron az ellenzék semmit sem hallatott magáról. Nem lehetett hallani róla a Komintern II. kongresszusának idején a szakszervezetekről folyó viharos szócsatákon sem. De a mélyben, az alsó rétegekben folyt a tapasztalatgyűjtés és a kritikai gondolkodás munkája. Ez a munka – még távolról sem befejezett formában – az 1920 szeptemberi pártkonferencián jelentkezett. A gondolat azonban egyelőre a tagadásban, a bírálatban veszett el. Nem voltak még saját, kialakult, pozitív javaslataik. De az már nyilvánvaló volt, hogy a párt egy új periódusba lép, forrongásban van, hogy az „alsó rétegek” a „bírálat szabadságát” követelik, és egészen nyilvánosan hangoztatják, hogy bürokratizmus fojtogatja őket, nem enged te­ret az eleven tevékenységnek, a kezdeményezés felszínre jutásának.

A pártvezetők észlelték a kezdődő forrongást és Zinovjev elvtárs személyé­ben sok szóbeli ígéretet tettek a kritika szabadságát, a tömegek öntevékenysé­gének szélesítését, a bürokratizmus káros elhajlásai elleni harc szükségességét és a demokrácia elvétől eltérő valamennyi vezető szigorú üldözését illetően. Sok minden elhangzott, és helyesen hangzott el. Ám a szavaktól a tettekig jelentős a távolság. A szeptemberi konferencia, beleértve Zinovjev sokat ígérő beszédét is, sem a pártban, sem a széles munkástömegek életében nem hozott semmiféle változást. Az ellenzék hajtásait tápláló gyökereket nem sem­misítették meg. Az alsó rétegekben nőtt az elégedetlenség és a kritikai szel­lem, és a folyamat nem állt meg.

Ez a nagy forrongás elérte a vezető felső rétegeket is, s ott is váratlanul ki­élezett nézeteltéréseket eredményezett. És jellemző, hogy pártunk központi, vezető köreiben a nézeteltérések éppen a szakszervezetek szerepének kérdésé­ben jelentkeztek teljes élességgel. Ez természetes is.

Az ellenzék és a párt felső rétegei közti ellentmondásnak ez a pontja most, bár nem egyedüli, de a dolgok jelenlegi állásában egész belpolitikánk központi kérdése.

Már korábban, semhogy a munkásellenzék téziseivel kialakította volna azo­kat az alapokat, melyeken szerinte a proletariátusnak a termelés szervezeté­ben gyakorolt diktatúrájának nyugodnia kell, a vezető rétegek véleménye is megoszlott a munkásszervezeteknek a termelés új, kommunista alapokon való újjáteremtésében betöltött szerepét illetően. A párt Központi Bizottsága cso­portokra szakadt: Lenin elvtárs Trockij ellen, Buharinnal mint ütközővel a középen.

Teljes nyilvánvalósággal csak a VIII. szovjetkongresszuson és ezt követően derült ki, hogy van a párton belül egy jól összeforrott csoport, mely minde­nekelőtt a szakszervezetek feladatairól szóló tézisek körül tömörül, s hogy ez az ellenzék, bár nincs egyetlen nagy teoretikusa vagy vezetője sem, és a párt legnépszerűbb vezetőitől a legélesebb visszautasítással találkozik, egyre nő és erősödik, főként pedig egyre terjed a dolgozó Oroszországban. Ha csak Moszkvában és Petrográdban lenne így! De nem, már a Donyec-medencéből, az Urálból, Szibériából és egy sor ipari városból érkeznek a jelentések a párt Központi Bizottságához, hogy ott is „alakul és tevékenykedik a munkásellen­zék”. Igaz ugyan, hogy a munkásellenzék távolról sem mindenütt, hanem azokon a helyeken jelentkezik, ahol a Szovjetköztársaság munkásfővárosai alakulnak; az ellenzék megnyilvánulásaiban, követeléseiben és érveléseiben egyelőre még sok a tisztázatlan, zavaros, jelentéktelen dolog, s egyúttal az alapvető pontokat szem elől tévesztik, de egy dolog megmásíthatatlan, és ez az a kérdés, hogy ki végezze el a proletárdiktatúra alkotómunkáját a gazdasági építés területén? Az összetételük szerint osztályszervek-e, melyeket közvet­len, élő szálak fűznek a termeléshez, tehát a termelési szövetséghez, vagy pe­dig a szovjet apparátus, mely elszakadt a közvetlen, élő, gazdasági-termelő te­vékenységtől, s ráadásul még szociális összetételét tekintve is vegyes? Az ellen­tétnek ez a gyökere. A munkásellenzék az előbbi mellett áll. Pártunk felső ré­tegei megindító egységben, az utóbbi mellett vannak, bármennyire is megosz­tották őket az egyes, kevésbé lényeges pontokban a tézisek.

Mit mutat ez?

Azt mutatja, hogy a forradalom ideje alatt pártunk az első komoly válsá­gát éli át, s hogy az ellenzéket nem olcsó kis szavakkal kell elhessegetni, mint amilyen a „szindikalizmus”, hanem minden elvtársnak el kell gondolkoznia: mi váltotta ki ezt a válságot? És kinek az oldalán van az osztályigazság: a fel­ső vezető rétegek, vagy az egészséges osztályösztönnel rendelkező munkások, proletártömegek oldalán?

A párt válsága

Mielőtt pártunk felső, vezető rétegei és a munkásellenzék közti vélemény­különbség alapvető pontjait vizsgálnánk, arra a kérdésre kell választ keres­nünk, vajon miként történhetett, hogy pártunk, ez az éppen szilárd és világos osztályirányvonala által harcos, erős, hatalmas és legyőzhetetlen párt eltérni kezdhetett az eddig pontos irányvonaltól?

Minél drágább a számunkra a kommunista párt, mely oly döntő lépést tett előre a munkásoknak a tőke igája alól való felszabadításában, annál kevésbé van jogunk szemet hunyni vezető köreinek hibái fölött.

Pártunk ereje abban mutatkozott meg, és továbbra is ebben kell megmutat­koznia, hogy vezető központjai éles füllel hallották meg az időszerű kérdéseket és feladatokat, melyek a munkásokat egyesítik és, felkarolván ezeket a kér­déseket, képesek voltak úgy irányítani őket, hogy rajtuk keresztül egy újabb történelmi pozíció meghódítására indítsák a tömegeket. Így volt. Ma azonban ez nincsen meg. Pártunk nem csupán visszafogja iramló száguldását a jövő fe­lé, hanem egyre gyakrabban tekinget „óvatosan” hátra: vajon nem szaladtunk-e túlságosan is előre? Nincs-e itt az ideje, hogy megálljunk? Nem lenne-e okosabb óvatosabbnak lenni, kerülve a történelemben eddig nem próbált vak­merő kísérleteket?

Mi váltotta ki ezt a „bölcs” (pártunk vezető felső rétegeinek a munkás­szövetségek gazdasági-termelési adottságai iránti bizalmatlanságában különö­sen világosan megnyilvánuló) „óvatosságot”, amely központjaikat az utóbbi időben hatalmába kerítette? Mi az oka?

Ha figyelmesebben vizsgáljuk azokat az okokat, melyek a párton belüli ellentéteket szülték, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a jelenleg is tapasz­talható párton belüli válságnak három alapvető oka van.

Első, legfőbb, legalapvetőbb okát azok a nehéz történelmi feltételek jelen­tik, amelyek között pártunknak dolgoznia és cselekednie kell. Az OKP-nak a kommunizmus építését és a párt programját a népgazdaság teljes széthullá­sának és tönkremenésének állapotában, az imperialista hatalmaknak és a fehérgárdistáknak a forradalom három éve alatt nem gyengülő nyomása mellett kellett megvalósítani, és rákényszerült arra, hogy a munkásosztály számára egy olyan, gazdaságilag elmaradott, túlnyomórészt paraszti népességű ország­ban teremtse meg a kommunizmust és a gazdaság új, kommunista formáit, ahol még nincs meg minden gazdasági előfeltétele a népgazdaság államosítá­sának és centralizálásának, s ahol a kapitalizmusnak még nem volt ideje arra, hogy szokott fejlődésében a teljes kört befuthassa (a kapitalizmus kezdeti sza­kaszának szervezett konkurenciaharcától egészen legfelsőbb fokáig, a terme­lés szabályozásáig – a tulajdonosi szövetségek, a szindikátusok, trösztök révén).

Magától értetődik, hogy minden ilyen jelenség gátat szab programunk gya­korlati megvalósításának (különösen pedig alapvető részében, a népgazdaság új alapokon való megteremtésében), ráadásul a hatások tarkaságát eredménye­zi, az egység hiányát szovjet gazdaságpolitikánkban.

Ebből az legalapvetőbb okból következik a két másik. Ezt a tarkaságot mindenekelőtt Oroszország gazdasági elmaradottsága és paraszti többsége okozza és téríti el a gyakorlatban pártunk politikáját annak szilárd elvétől, elméletétől és irányvonalától. A vegyes társadalmi összetételű szovjet állam élén álló pártnak akarva-akaratlan számolnia kell a „gazdálkodó kisparaszt” igényeivel is, kistulajdonosi szokásaival a kommunizmustól való idegenke­désével egyetemben, valamint a korábbi, a kapitalista Oroszország kispolgári elemeinek számtalan rétegével is, a mindenféle felvásárlókkal, közvetítőkkel, kiskereskedőkkel, segédekkel, kisvállalkozókkal, kisiparosokkal és kishivatalnokokkal, akik hamar alkalmazkodtak a szovjet szervekhez. Sőt, főként ezek töltik meg a szovjet intézményeket is, lévén az Élelmezési Népbiztosság „megbízottai”, a hadsereg ellátásának vezetői, az agyafúrt „gyakorlati embe­rek” a különféle főigazgatóságokon és központokban. Nem ok nélkül van, hogy az Élelmezési Népbiztosságon 17% munkás, 13% paraszt, alig 20% a szakember, a maradék 50%-ot pedig ezek a volt „kisiparosok” stb. és az „aljanép” adja, mely többségében plebejus származása miatt még írástudatlan is, de semmi köze sincs a proletariátus osztályához, az értékek termelőihez, a gyári-üzemi munkásokhoz.

Éppen ez a réteg az, mely mindenütt elözönlötte a szovjet intézményeket, a kisburzsoázia rétege, a kispolgárság a maga kommunizmusellenességével, a múlt maradi erkölcseihez való ragaszkodásával, a forradalmi cselekedetektől való idegenkedésével és a tőlük való rettegésével egyúttal szét is zilálja a szovjet intézményeket azáltal, hogy oda a munkásosztálytól teljesen ide­gen szellemet visz be. Két ellenséges világ ez. Mi viszont Szovjet-Oroszország­ban kénytelenek vagyunk önmagunkat is, az egész munkásosztályt is arról meggyőzni, hogy a kisburzsoázia, a kispolgárság (nem szólván a parasztságról mint gazdálkodó és munkaszerető közbülső rétegről) nagyszerűen összeférhet­nek a „minden hatalmat a szovjeteknek” közös cégére alatt, elfeledvén, hogy az élet mindennapi gyakorlatában viszont a munkások és a kisburzsoá pszi­chológiával áthatott kispolgárság és parasztság érdekei elkerülhetetlenül össze­ütköznek, sokféle irányba rángatván ezzel a szovjet politikát és eltorzítva tisz­ta osztályjellegét.

A falusi kisparaszt-gazda és a városi kispolgári (nem munkás, hanem való­ban kispolgári) elem mellett pártunknak szovjet állami politikája során szá­molnia kell még a nagyburzsoázia képviselőinek hatásával is, a szakemberek­-technikusok, mérnökök, a finánctőkés világ volt főkolomposai személyében, akik egész múltjukkal a termelés kapitalista rendszeréhez kötődnek, és a ter­melés formáit képtelenek a kapitalista termelés szokásos keretein kívül el­képzelni. Minél inkább szüksége van Szovjet-Oroszországnak a technika és az ipari irányítás területén a szakemberekre, annál erősebb ezeknek a munkás­osztálytól idegen erőknek a hatása gazdaságunk formáinak és típusának fejlő­désére. Ez a forradalom kezdeti szakaszában félreállított, a forradalom leg­nehezebb hónapjaiban a szovjet rendszerrel szemben kiváró, máskor meg nyíl­tan ellenséges pozíciót (az értelmiség történelmi „szabotázsa”) elfoglaló tár­sadalmi csoportja, a kapitalista termelés főkolomposai, a kapitalizmus engedel­mes, fizetett és nagyszerűen megfizetett szolgái napról-napra nagyobb hatásra és jelentőségre tesznek szert a politikában.

Kellenek-e nevek? A kül- és belpolitikánkat figyelemmel kísérő munkás­elvtársak mindegyike tud nem is egy ilyen személyről...

Amíg életünk centrumát a háborús front alkotta, addig ezeknek az urak­nak, ennek a munkásosztálytól idegen elemnek szovjet politikánk irányításá­ra, különösen pedig a gazdasági életre gyakorolt hatása viszonylag nem volt jelentős.

A „szakemberek”, a múltból származók, akik teljes szívükkel szorosan és eltéphetetlenül kapcsolódtak az általunk felszámolt burzsoá rendhez, befura­kodtak Vörös Hadseregünkbe is, a múlt szellemét hozva ide (a rang előtti tiszteletadás, „rangjelzések”, kitüntetések, vak alárendelődés, az osztályfegye­lem helyett a felsőbb vezetők önkénye stb.), ám a Szovjetköztársaság általá­nos politikai irányvonalára hatásukat nem tudták kiterjeszteni. A proletariá­tus nem vitatta vezető szerepüket a hadügyben, szintén egységes osztályösztönnel megérezte, hogy a munkásosztály mint osztály, katonai dolgokban nem mondhat újat, képtelen gyökeres változtatásokra a militarizmus rend­szerében, és lényegének az új osztályalapokon való átalakításában. A szoldateszka militarizmusának – a fejlődésnek az emberiség által túlhaladott szaka­sza újjászületésének, a militarizrnusnak, a szoldateszkának, a háborúknak – nem lesz helyük a kommunista társadalomban. A harc más irányban folyik, teljesen más, a mi elképzeléseinkkel nehezen érthető formákat ölt. A milita­rizmus utolsó napjait éli a diktatúra átmeneti korszakában, és ezért magától értetődő az, hogy a társadalom jövendő fejlődésének alapjává osztályszempontból újat, alkotót tevő munkásság mint osztály, nem vihette be formáit és rendszerét a militarizmusba. Vannak az osztályjellegű alkotásnak a Vörös Hadseregben is tényei, de a szoldateszka lényege a régi; a múltból örökölt tiszteknek és a régi hadsereg tábornokainak a vezetése nem változtatta meg a szovjet hadügyi politikát tőlünk annyira idegen irányba, hogy a munkások alapvető osztályfeladataik érvényesítése tekintetében sérelmet érezhessenek.

Egészen más a helyzet a népgazdaságban. Annak fő mozzanata a termelés szervezete, és egyben a kommunizmusnak is ez a lényege. A munkásoknak a termelés szervezéséből való eltávolítása, tehát a termelési szervezeteknek, a proletariátus osztálycsoportosulásai e kifejezőinek a megfosztása attól a lehetőségtől, hogy alkotómunkájukat a termelésbe, a gazdaság új formáinak szervezésébe vigyék át, azt jelenti, hogy rábízzák magukat a szakemberek „tudására”, akiket a gazdasági élet vezetésére a termelés egészen más rendszerének uralma esetére tanítottak be és készítettek fel – ez a tudományos marxista gondolkodás útjáról való letérést jelenti. Ma pedig mintha ez történ­nék pártunk vezető rétegeivel. Miután figyelembe vették gazdaságunk ka­tasztrofális helyzetét, mely még mindig a kapitalista szisztémára épül (a munkának pénzben való kifizetése, a tarifák, a munkakategóriák stb.), vajon pártunk vezető szervei a munkásosztály alkotó erőivel szembeni bizalmatlan­ságuk tetőpontján kinél keresik a menekülést? A burzsoá-kapitalista múlt ma­radványainál, az üzletembereknél és technikusoknál, akiknek a gazdasági képességeit rontják a kapitalista módszerű termelés- és gazdaságirányítás ru­tinszerű készségei és fogásai? Egyúttal ők hordozzák azt a nevetségesen naiv hitet is, hogy a kommunizmust bürokratikus módon is el lehet terjeszteni. Ott, ahol még keresni és „alkotni” kell, ők már „utasításokat adnak”...

Minél inkább visszaszorul a háborús front a gazdasági front mögött, mi­nél élesebb és kínzóbb lesz „szegénységünk”, annál erősebb lesz a lakosság­nak az a része, mely nem csupán belsőleg idegen a kommunizmustól és szer­ves módon ellenséges iránta, hanem abszolúte képtelen arra, hogy hatékony alkotómunkát fejtsen ki, hogy keresse a munkaszervezés új formáit, a munka termelékenységét emelő új lehetőségeket, a termelés és a fogyasztás kapcsolatának új módjait. Mindezek a technikusok, gyakorlati emberek, szakértők, akik a szovjet élet felszínére kerülnek azzal, hogy ráteszik a kezüket a gazda­sági és termelési politikára, a szovjet szerveken keresztül és a szovjet szerve­ken belül is nyomást gyakorolnak pártunk vezető rétegeire.

A párt nehéz és súlyos helyzetben van, a szovjet állam irányítása során há­rom, társadalmi összetételében, következésképp gazdasági érdekeiben is különnemű népességcsoportra kell hallgatnia és ahhoz kell alkalmazkodnia. Egyrészt itt van a proletariátus. A proletariátus a lehető legtisztább politikát és kompromisszum-nélküliséget, a kommunizmusba való gyors, sürgetett me­netelést követeli. Másfelől pedig itt a parasztság, a maga homályos kisbirto­kosi törekvéseivel, minden rendű „szabadság” iránti rokonszenvével, de legfőképp a kereskedelem szabadsága és az államnak a gazdasági életbe való benemavatkozása iránt. A parasztság mellé sorolható a kispolgár, mégpedig a szovjet alkalmazott, a hadseregellátási stb. „megbízott” formájában, aki al­kalmazkodott a szovjet rendszerhez, ám lelkülete szerint a mi szovjet poli­tikánkat a kispolgári tendenciák irányába ferdíti el.

A központra ezek a kispolgári tendenciák csekély hatást gyakorolnak, ám másutt, vidéken és a szovjet munka mélyén, óriási és káros a hatásuk. És végül a népesség harmadik csoportja, a gyakorlat emberei, a kapitalista rend­szer e volt főkolomposai! Természetesen nem a mágnások, nem a Rjabusinszkijek és Bublikovok, akiktől a munkásköztársaság már a forradalom első szakaszában megszabadult, hanem a termelés kapitalista rendszerének volt leg­tehetségesebb szolgái, a kapitalizmus „agya és lángelméje”, tulajdonképpeni alkotói és megtermékenyítői. Miközben tökéletesen helyeslik a szovjet gazda­ságpolitika centralizációs törekvéseit, számításba veszik a trösztösítés és a termelésszabályozás teljes hasznát (ugyanezt teszi a tőke is az iparilag legfejlet­tebb burzsoá államokban), addig csak egyvalamire törekszenek, arra, hogy ez az állami „szabályozás” ne a munkásszervek (termelési szövetségek), hanem az ő kezükön át valósuljon meg, mégpedig szovjet gazdasági szervezetek, fő­igazgatóságok, központok, a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács zászlaja alatt, ahol már elég szilárdan megvetették a lábukat. Ezeknek az uraknak a felső vezetésünk „higgadt” állami politikájára gyakorolt hatása nagy, jóval nagyobb, mint az kívánatos lenne. Ez a hatás a bürokratizmus rendszerének megerősí­tésében és védelmében is megnyilvánul (ugyan engedményeket tesz a „javulás” érdekében, de a lényeget nem változtatja meg). Különösen érezhető ez a kapitalista hatalmakkal létrejövő kereskedelmi kapcsolatok területén, amelyek mind az orosz, mind a külföldi szervezett proletariátus feje fölött köttetnek. Egy sor rendszabályban megmutatkozik ez, melyek a tömegek öntevé­kenységét korlátozzák és megerősítik a kapitalista múltból ittmaradtak veze­tő szerepét.

E különnemű lakosságcsoportok között kell tehát lavíroznia pártunk­nak, hogy megtalálja azt az eredőt, amely nem rombolja szét az egységes álla­mi érdekeket. Pártunk pontosan kidolgozott osztálypolitikája, annak során, hogy a szovjet, állami apparátussal azonosul, egyre inkább osztályok fölötti politikává válik, ami már valami más, mint a vezető szervek „alkalmazkodása” a társadalmilag különnemű, vegyes összetételű lakosság eltérő és ellentmondó igényeihez. Ez az alkalmazkodás óhatatlanul ingadozáshoz, elbizonytalanodáshoz, elhajlásokhoz és hibákhoz fog vezetni. Elegendő, ha pártunknak a parasztsághoz való viszonyában bejárt cikkcakkos útjára emlékeztetünk, melynek során a „szegényparaszt-vonaltól” eljutottunk a „munkaszerető kisparaszt-kistulajdonos vonal”-ig. Tanúskodjék ez a politikai vonal akár vezető szerveink politikai éleslátásáról, állami bölcseségéről – az uralmunk szaka­szait részrehajlás nélkül megítélő történész majd mérlegeli és rámutat arra, hogy éppen itt kezdődött az osztályvonaltól való „veszélyes elhajlás”, mely az „elvtelenség”, a lavírozás tendenciájával fenyeget.

Vagy vegyük a külkereskedelem kérdését. Politikánk kettőssége itt kétség­telen, erről tanúskodnak a Külügyi Népbiztosság és a Külkereskedelmi Nép­biztosság közötti szakadatlan viták. Ezek a viták nem csupán hivatalközi jellegűek; mélyebbek annál, s ha a vezető szerveknek ez a kulisszák mögötti tevékenysége a „lent” ítéletére lenne bízva, ki tudja, hová vezetnének ezek a véleménykülönbségek, amelyek a Külügyi Népbiztosság és a Köztársaság külföldi kereskedelmi képviseletét ellátók közt fellelhetők.

A hivatali, lényegüket tekintve azonban társadalmilag mélyebb érvényű vitáknak a „lent lévők” elől való elkendőzése, a szovjet politika szükségszerű alkalmazkodása a három különnemű népréteghez (a munkásokhoz, parasz­tokhoz és a korábbi burzsoázia képviselőihez) szüli ekképp pártunk válságának második kiváltó okát. És ezt az okot nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Túlságosan is jellemző, túlságosan is súlyos következménnyel járó okról van szó. Pártvezetésünk kötelessége, hogy a párt életképes egységének érdekében megvizsgálja ezt az okot, és levonja a megfelelő következtetést az alsóbb nép­rétegekben emiatt széles körben elharapózó elégedetlenségből.

A párt egysége addig volt teljes, amíg a munkásosztály a forradalom első szakaszában a kommunizmus egyedüli hordozójának érezte magát. Szó sem lehetett fentről és fentről az Októbert követő időkben, amikor a proletariátus élcsapata gyors ütemben megvalósította és megszilárdította osztályelvű, kom­munista programunk pontjait, egyiket a másik után. A földhöz jutott paraszt egyelőre nem tartotta magát a Köztársaság részének és egyenjogú állampol­gárának. Akkor az értelmiség, a szakértők, a szakemberek és az egész polgár­ság, az álszakértők, akik korábban – „szakértők” képében – mind följebb és följebb törtek a szovjet ranglétrán, később várakozóan félreálltak, teret enged­ve így a haladó munkástömegek alkotómunkájának.

Most fordított a helyzet: a munkás lépten-nyomon érzi, látja, tapasztalja, hogy a „szakértők”, s ami még rosszabb, a fabatkát sem érő, teljesen iskolá­zatlan álszakértők, „gyakorlati emberek” kiszorítják a „szürke” munkást, mert az úgymond alkalmatlan a gyakorlatiassághoz való alkalmazkodásra, és ezek töltik meg az alapvető gazdasági-termelési vezető szerveket. A párt pedig, ahelyett, hogy megzabolázná ezt a munkásosztálytól és a kommuniz­mustól idegen elemet, eltűri őket és a gazdasági zűrzavartól való megmenekü­lést és megszabadítást nem a munkásszervezetektől, hanem éppen tőlük várja. A párt nem a munkásokra, nem a termelési és osztályegyesülésekre, hanem rá­juk áldozza bizalmát. A munkástömegek érzik ezt: az egység, az összeforrottság helyett a párt és osztály között rés nyílt; ez már nem összetartás, hanem szétválás. A tömegek nem vakok. Semmiféle szavak sem fedhetik már el, a legnépszerűbb munkásvezetőké sem, hogy meghátrálnak a tisztán osztályjellegű politikától, hol a „parasztocskának”, hol a kapitalizmusnak, a kapita­lista termelési rendszer neveltjeinek tesznek engedményeket, s nyilvánítanak bizalmat, s a tömegek megérzik, hol kezdődik a meghátrálás. Viseltethetnek a munkások akár a legforróbb odaadással és szeretettel is Lenin elvtárs szemé­lye iránt, elbűvölheti őket Trockij elvtárs kimagasló, senkivel sem összemérhe­tő szónoki tehetsége és szervezőképessége, tisztelhetnek még egy sor más vezetőt is mint egyéneket, de mikor a tömeg érzi, hogy bizalmatlanok iránta, az osztály alkotómunkájával szemben, akkor nem meglepő, ha azt mondja: nem, állj! Tovább vakon nem követünk benneteket! Elemezzük csak a helyzetet. Az Önök politikája, mely eredője akar lenni a három társadalmi csoport­nak, igen bölcs politika. Csakhogy a régtől ismert elvtelenség, opportunizmus ütközik ki rajta. A jelenlegi helyzet érdekében az ehhez hasonló „óvatos” poíitikával talán nyerhetünk is valamit, de egyúttal hamis útra is tévedhetünk, amely a maga cikcakkjaival, kanyaraival a jövő helyett észrevétlenül a múlt útvesztői közé vezethet minket... Az osztálynak a vezetőkkel szemben érzett bizalmatlansága fokozódik, és minél „óvatosabbak” ezek a vezetők, minél in­kább kialakulnak a tapasztalt „államférfiak” a maguk politikájával, amely borotváélen-táncolás a kommunizmus és a burzsoá múltnak tett engedmények között, annál mélyebb lesz a szakadék a „fent” és a „lent” között, annál ke­vésbé értik majd meg egymást, annál kritikusabb és elkerülhetetlenebb lesz a párt belső válsága.

A párt belső válságát összefoglaló harmadik ok az, hogy a forradalom há­rom éve alatt a széles munkástömegek, a termelők, a gyári-üzemi népesség gazdasági és szociális helyzete a valóságban gyakorlatilag nemcsak hogy nem javult, de súlyosabbá vált. Ezt pártunk vezetői közül senki sem tagadja. A munkások (jegyezzék meg: a munkások!) néma, de széles körben elterjedt elégedetlenségének valóságos talaja van.

A forradalomból közvetlen haszna volt a parasztságnak; a szovjet rendszer és élet új formáihoz nemcsak a kispolgárság alkalmazkodott nagyszerűen, ha­nem a nagyburzsoázia képviselői is, akik vezető és felelős posztokat foglaltak el a szovjet szervekben (különösen a gazdasági és ipari irányítás, valamint a ka­pitalista Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatfelvétel területén). Csak éppen a szovjet köztársaság alapvető, a diktatúra idején a teljes felelősség súlyát ma­gán viselő osztálya tengődik tömegesen szégyenletes, szánalmas életkörülmé­nyek között.

A munkásköztársaságnak, amelyet a kommunisták, a munkásoknak az az „élcsapata” vezet, amely – Lenin elvtárs szavaival – „magába sűrítette az osztály forradalmi energiáját”, még nem volt ideje azon elgondolkozni, hogy ne csak egyes, a Népbiztosok Tanácsának véletlenül szeme elé kerülő élüzemnek és iparágnak teremtsen különösen kedvező feltételeket, hanem a tömegek, a munkások és munkásnők széles tömegei számára is biztosítsa a valamennyire is emberi életfeltételeket.

Valamennyi népbiztosságunk közül a Munkaügyi Népbiztosság a legkevés­bé életképes. Eddig a szovjet politikában komolyan, összoroszországi vonat­kozásban még nem tették fel és nem vitatták meg azt a kérdést, hogy mit kel­lene és lehetne tenni a jelenlegi súlyos gazdasági zűrzavar közepette, figye­lembe véve minden gátló külső feltételt, annak érdekében, hogy a munkáslé­tet jobbá tegyük, hogy megóvjuk a dolgozó erejét a termelés számára, hogy a műhelyben valamennyire is elfogadható körülményeket teremtsünk a munkavégzésre. A szovjet politikát a legutóbbi időkig az jellemezte, hogy nem volt semmiféle végiggondolt és körvonalazott terve sem a munkáslét és a munka­feltételek megjavításának, megszervezésének a területén. Mindaz, amit ezen a területen csináltak, azt véletlenszerűen, rendszeresség nélkül, helyi hatal­mi szerven keresztül, maguknak a tömegeknek a nyomására csinálták.

A polgárháború e három éve alatt a proletariátus a forradalom oltárán számlálhatatlan hősies áldozatot hozott. Türelmesen várt. De most, az esemé­nyek fordulta után, amikor a Köztársaság életének lényege immár a gazdasági front, az egyszerű munkás értelmetlennek tartja a „tűrést” és a „várakozást”. Miért is ne? Vajon nem az élet kommunista alapjainak építője ő? Akkor meg kezdjünk csak építeni magunk, hiszen a „főigazgatósági uraknál” mi jobban tudjuk, mi és hol fáj nekünk...

Az egyszerű munkás körülnéz. Azt látja, hogy a higiénia, az egészségügy, az üzemi munkafeltételek, a munkások és munkásnők egészségvédelme, más szavakkal a munkáslét és a munkafeltételek megjavítása politikánkban mind­eddig az utolsó helyen szerepel. Ezen túlmenően, a munkáscsaládoknak a ké­nyelmetlen és számukra alkalmatlan polgárlakásokba való beköltöztetésével még nem oldottuk meg a lakáskérdést, és ami még rosszabb, ezidáig még hoz­zá sem fogtunk a lakáshelyreállítás tervének gyakorlati kidolgozásához. Szégyen ránk nézve, hogy nemcsak a távoli vidéken, hanem Moszkvában, a köztársaság szívében is olyan bűzös, túlzsúfolt, minden higiéniát nélkülöző munkáskaszárnyák élnek és virulnak, hogy ha belép oda az ember, azt hiszi, hogy nem is volt itt semmiféle forradalom. Mindannyian tudjuk, hogy a lakás­kérdést nem lehet néhány hónap, sőt év leforgása alatt megoldani, hogy nyomorúságunk közepette ez különleges nehézségeket jelent, ám az egyszerű munkások és a privilegizált társadalmi csoportok helyzete között éleződő egyenlőtlenség ténye, a proletariátus „diktatúrájának keretei” szülik és táp­lálják a fokozódó elégedetlenséget.

Az egyszerű munkás látja, hogyan él az orosz hivatalnok, a „gyakorlat em­bere”, és hogyan él ő maga, ő, akin az osztály diktatúrája nyugszik... Nem tekinthet el attól, hogy a forradalom eddig eltelt ideje alatt mindennél kisebb figyelmet fordítottak az üzemi munkás életére és egészségére, hogy ott, ahol a forradalom előtt valamennyire is elviselhető körülmények uralkodtak, ott támogatták őket a gyári és üzemi bizottságok, ahol pedig ilyenek nem voltak, ahol nedvesség, hőség, ártalmas mérgek mérgezték, szennyezték és csigázták el a munkás szervezetét, ott ezek a jelenségek ma is változatlanul megmarad­tak... „Nem annak volt az ideje... Már engedjék meg, de a polgárháborús front!” Ugyanakkor a szovjet szerv helyiségének helyrehozatalára került anyag is, munkáskéz is... Próbálták volna csak a „szakértőket”, a külföldi tőkével kereskedelmi egyezményeket kötő „gyakorlati szakembereket” olyan kis zugokban elhelyezni, mint aminőkben a proletártömegek éltek és dolgoz­tak továbbra is; lett volna olyan jajveszékelés, hogy azonnal mozgósítani kel­lett volna az egész lakásügyi osztályt a szakemberek munkájának produktivi­tását akadályozó tűrhetetlen „gazdaságtalanság” megszüntetésére.

A munkásellenzék érdeme az, hogy a munkáslét megszervezésének kérdé­sét, a munkások minden jelentéktelennek, esetlegesnek tűnő követelésével együtt népgazdasági síkra vetítette ki. A termelőerők növelése nem valósít­ható meg a munkáslét új, célszerű, kommunista alapokon történő egyidejű megszervezése nélkül.

Minél kevesebb volt a kísérlet és az előirányzat eddig ezen a téren (most nem szólok arról, ami megvalósult), annál mélyebb a megnemértés, az elide­genedés, és jelentősebb a kétoldalú bizalmatlanság növekedése a párt vezető szervei és a széles munkástömegek között. Nincs egység, nincs meg a szükségle­tek, igények és követelések közös voltának a tudata. „A vezetők és mi – az kettő. Lehet, hogy a vezetők inkább képesek vezetni az országot, de a mi munkás dolgunkat, egy műhely életét, annak szükségleteit és közvetlen fel­adatait nem értik és nem is ismerik.” Ebből származik az ösztönös bizalom a szakszervezeti központok iránt és a párttól való eltávolodás. „Ők ugyan a miénk, de kerüljenek csak be valami főigazgatóságba, és már nem azok... Másként élnek már... Mit nekik a mi bánatunk... Nem az ő bánatuk többé!”

És minél inkább kiemelte a párt a legöntudatosabb, legodaadóbb elemeket a vállalatoktól és a szakszervezeti szövetségektől, szétszórván őket a szovjet szervekben végzendő munkára, annál inkább megszakadt a munkástömegek és a vezető politikai központok között a közvetlen kapcsolat. Rés keletkezett, hasadék jött létre... És ez a hasadék már magán a pártunkon belül is meg­mutatkozik. A munkások a munkásellenzéken keresztül érdeklődnek: kik vagyunk hát? Valóban az osztály diktatúrájának a gerince vagyunk, vagy csu­pán egy akaratlan nyáj, mely csak támasztékul szolgál azok számára, akik el­szakadtak a tömegektől és a pártcégér oltalma alá helyezték magukat, s a mi vezetésünket, osztályelvű alkotómunkánkat figyelmen kívül hagyva viszik a politikát és építik a gazdaságot?

És a párt vezető szervei bármennyire is elutasítják a munkásellenzéket, ez az a növekvő, egészséges osztályerő, mely a népgazdaság újjáteremtésének különösen eleven energiáját megtestesíti, és leginkább kezdeményezi a kommunista párt talajára való irányítását.

Így hát ez a három ok idézi elő a párt válságát: mindenekelőtt a fenti, ob­jektív körülmények (polgárháború, gazdasági elmaradottság) közepette valósul meg Oroszországban a kommunizmus alapjainak lerakása; a második ok a lakosság vegyes összetétele, a hétmilliós proletariátus, aztán a parasztság, kispolgárság, a volt nagyburzsoázia, a minden fajtájú és formájú fezőrök, akik hatnak a szovjet szervek politikájára és befurakodnak a pártba. Harmadsor­ban pedig a párt passzivitása a proletariátus helyzetének javítását illetően, a megfelelő szovjet intézmények képtelensége, erőtlensége, hogy felvessék és megoldják ezeket a kérdéseket.

Mit akar tehát az ellenzék? Mi az érdeme?

Az érdeme az, hogy a párt elé vitte ezeket az égető kérdéseket, hogy meg­fogalmazta azt, ami csendben már megfogalmazódott a tömegek között, ami a párton kívüli tömegeket mind messzebb vezette a párttól és nyíltan, félelem nélkül vágta a párt irányítóinak arcába: Álljatok meg, nézzetek szét, gondol­kozzatok el! Hová vezettek minket? Nem térünk-e le az osztályelv útjáról? Rossz helyzetben lesz a párt, ha a diktatúra váza, a munkásosztály egyedül marad. A párt feladata a válság jelenlegi pillanatában az, hogy rendíthetetlenül felmérje hibáit, ha voltak ilyenek, és hallgasson a széles munkástömegek egészséges hívó szavára: a termelési szövetségekben tömörülő feltörekvő osz­tály alkotómunkája révén fel az ország termelőerőinek újjáteremtésére és fej­lesztésére, magának a pártnak a megtisztítására a közéje befurakodott, tőle idegen elemektől, a párt munkájának helyesbítésére a párton belüli demokra­tizmus, a véleménynyilvánítás és a kritika szabadságához való visszatérés útján!

A szakszervezetek szerepéről és feladatairól

Bár csak futólag, de főbb vonásaiban vázoltuk, mi váltotta ki pártunk belső vál­ságát. Most vizsgáljuk meg, vajon melyek a főbb pontjai pártvezetésünk és a munkásellenzék ellentétének. Két ilyen pont van: a szakszervezetek szerepe és feladatai a népgazdaság és a termelési szervezet kommunista alapokon tör­ténő újjászervezésének periódusában, valamint a tömegek öntevékenységének és a párton, illetve a szovjeteken belüli bürokratizmus kérdése. Maradjunk az első kérdésnél, mivel a második közvetlenül az elsőnek a következménye.

A szakszervezetek kérdéséről való „tézisalkotás” korszaka pártunkban befejeződött. Hat különböző platform, hat pártbeli csoportosulás van előttünk. Ilyen sokféleséget és az „árnyalatok” ilyen differenciálódását a párt még soha­sem érte meg, és a pártgondolkodás még sohasem gyarapodott egy és ugyanazon kérdést illetően a megfogalmazások hasonló bőségével. Nyilvánvaló, hogy a kérdés fontos, alapvető.

S ez valóban így van. A kérdés a következő: ki építse és hogyan a kommu­nista gazdaságot? Ez a lényege, a lelke a mi programunknak. Nem kisebb, sőt talán nagyobb jelentőségű kérdés ez, mint a politikai hatalomnak a proleta­riátus által való megragadása. Csak a Bubnov vezette demokratikus centralis­ta csoport lehet annyira rövidlátó, hogy úgy találja: „A szakszervezeti kérdés­nek a jelen pillanatban nincsen semmiféle különlegesen nagy, objektív jelen­tősége, se különleges elméleti bonyolultsága”.

Természetes, hogy ez a kérdés nyugtalanítja a pártot, hiszen lényegében arról a kérdésről van szó, hogy merre is forduljon a történelem kereke: előre avagy hátra? És természetes az is, hogy nincs olyan kommunista, aki kivon­ná magát a szakszervezetekről szóló vitából. Végeredményben 6 különböző csoportosulás van.

Ám ha figyelmesen megvizsgáljuk a különféle, árnyalatokban eltérő cso­portosulások valamennyi tézisét, akkor kitűnik, hogy az alapvető kérdést il­letően, ti. hogy ki építse és szervezze a kommunista gazdaságot, és ki szervezze meg az új alapokon a termelést, csak két nézőpont létezik. Az egyik a munkásellenzék téziseiben fejeződött ki és került nyilvánosságra, a másikat pedig a sokféle, de lényegében egységes platform szinte minden egyéb árnyalata tartalmazza.

Mit fejtenek ki a munkásellenzék tézisei és hogyan értelmezi a munkás­ellenzék a szakszervezetek, pontosabban a termelési szervezetek jelenlegi fel­adatát és szerepét? „Úgy véljük, hogy országunk termelőerői újjáteremtésének és fejlesztésének kérdése csak a népgazdaság-irányítás egész szervezeti rend­szerének megváltoztatása esetén lehetséges.” (Sljapnyikov elvtárs december 30-i előadásából: az én kiemelésem – A. K.) Jegyezzék meg, elvtársak: „az egész rendszer megváltoztatása esetén”! Mit jelent ez? „A vita lényege az, mondják továbbá, hogy milyen módon fogja a jelenlegi átmeneti helyzetben kommunista pártunk megvalósítani a maga gazdaságpolitikáját: a szakszer­vezeti szövetségekbe tömörült munkástömegeken keresztül, vagy a fejük fe­lett, bürokratikus úton, törvényesített hivatalnokok révén?” (Ugyanott.) Tehát a vita lényege: a munkások által fogjuk megvalósítani a kommunizmust, vagy a fejük fölött átnyúlva a szovjet hivatalnokok révén? És most gondol­kozzanak el az elvtársak: megvalósítható-e, felépíthető-e a kommunista gaz­daság és termelés a múlt beidegződésével áthatott más osztályból származók munkájával és alkotótevékenységével? Ha marxista módon gondolkozunk, akkor nem. Feltenni azt, hogy a „gyakorlat emberei”, a technikusok, a szak­értők, a kapitalista termelés területén hirtelen képesek túllépni azon bevett fogások, nézetek és munkához való viszony korlátain, melyeket beléjük neveltek, amelyek bennük szervesen egyesültek a tőke szolgálatára, és új kommunista gazdasági formákat kezdenek létrehozni (márpedig éppen az új termelési, munkaszervezési, munkára ösztönző formák megtalálása a lé­nyeg) – ez azt jelenti, hogy elfelejtjük ama vitathatatlan igazságot, hogy a gazdasági rendszert nem zseniális emberek, hanem az osztály igényei változ­tatják meg.

Képzeljék el, ha a jobbágymunkára épülő feudális-földesúri gazdaságról az állítólag szabad, manufaktúrában bérmunkával dolgozó kapitalista terme­lési rendszerre való áttérés időszakában a burzsoá osztály, melynek akkoriban még saját kapitalista gazdaságának megszervezésében nem nagyon voltak ta­pasztalatai, a manufaktúrák legfőbb szervezőivé a földesúri birtokok legta­pasztaltabb, legügyesebb és legravaszabb vezetőit tette volna, akik hozzászok­tak ahhoz, hogy rabszolgamód-alázatos jobbágymunkával van dolguk. Mi tör­tént volna? Képesek lettek volna-e ezek a maguk területén tapasztalt embe­rek, szakértők, akiket a korbács hatalmára neveltek, hogy emeljék annak a „szabad”, bár egyúttal éhező proletariátusnak a munkatermelékenységét, amelynek mégiscsak volt arra lehetősége, hogy kiszabaduljon a manufaktúra vezetőjének durva kezéből, katonának álljon, napszámos legyen, csavargó, koldus, de mégiscsak szabad a gyűlöletes munkától. Vajon nem döntötték vol­na-e romba a kialakuló új munkaszervezetet és az egész, arra épülő kapitalis­ta termelési rendszert? Az egyes jobbágyirányítók, volt földesurak, intézők csak alkalmazkodhattak az új termelési formákhoz, ám az új burzsoá-kapitalista gazdaság igazi alkotói és létrehozói nem közülük verbuválódtak. Az osztályösztön azt súgta az első manufaktúra-tulajdonosoknak, hogy inkább las­san és kevesebb képességgel, de saját ésszel, saját „józan eszükkel” találják meg a munka és a tőke kölcsönös kapcsolatát meghatározó helyes utat, sem­hogy alkalmatlan, hasznavehetetlen fogásokat kölcsönözzenek a munka ki­zsákmányolásának már elavult, többé nem alkalmas rendszerétől, mely már nem emeli, hanem csökkenti a termelékenységet. Az osztály alkotótevékeny­sége helyesen sugalmazta a tőkéseknek az eredeti tőkefelhalmozódás idősza­kában, hogy az intéző és a tőkés korbácsa helyett van egy másik munkára haj­tó eszköz: a munkások versengése, konkurrenciája a munkanélküliség, a nyo­mor elkerüléséért. A kapitalisták pedig, kapván ezen a munkára serkentő, ösztönző eszközön, képesek voltak azokat a termelés új, burzsoá-kapitalista formáinak fejlődésére felhasználni, azonnal emelvén a „szabad” bérmunka termelékenységét.

A burzsoázia ötszáz évvel ezelőtt ösztönösen, tapogatózva, csak osztály­ösztönére hallgatva járt el így. Inkább hitt saját józan eszének, semmint a földesúri-jobbágyi gazdaság ügyes szakértői tapasztalatának. És igaza volt, ez történelmileg igazolódott.

Nekünk hatalmas eszközünk van, amely segít abban, hogy rátaláljunk a munkásosztály győzelméhez vezető legrövidebb útra, hogy megrövidítsük ez út kínszenvedéseit, és megszilárdítsuk az új, a kommunista gazdasági rend­szert. Ez az eszköz a történelem materialista értelmezése. És ahelyett, hogy felhasználnánk, hogy tapasztalatainkat elmélyítenénk és ellenőriznénk törté­nelmi útkereséseinket, készek vagyunk elvetni a történelmi igazságokat és esetleg felelőtlen kísérletekbe is belefogunk. Akármilyen nehéz is legyen a helyzetünk, nincs okunk a kilátástalanság ilyen fokára jutni. Ilyen kátyúba a kapitalista kormányzatok juthatnak, melyek valóban zsákutcába kerültek a kapitalizmus megújulási képességének hiányában; számunkra, a dolgozó Oroszország számára azonban az októberi forradalom megnyitotta a gazdasá­gi alkotótevékenység, a rendkívül magas munkatermelékenység eleddig isme­retlen formáit, távlatait, de meg kell tanulni, hogy ne a múltból merítsünk, hanem a jövendő alkotómunka feltételeit teremtsük meg.

Ezt teszi a munkásellenzék is. Ki lehet a kommunista gazdaság nagy al­kotója, létrehozója? Az az osztály (s nem a múltból átkerült egy-egy zseniális ember), amely a produktívabb és tökéletesebb termelési rendszer újonnan for­málódó, kínban születő formáival szerves kapcsolatban van. Milyen szervezet, a munkás termelési szövetségek vagy a szovjet – a vegyes, összetétele szerint hivatalnoki – gazdasági apparátusa valósíthatja meg az alkotás feladatait az új gazdasági és termelési szervezet területén? A munkásellenzék úgy véli, hogy az első, a munkás, a termelési, és nem pedig egy vegyes, hivatalnoki mód­ra bürokratikus kollektíva, amely a régi kapitalista minta szerinti „építők” és „üzletemberek” jellegzetességeit viseli magán, akiknek az értelmét elborít­ja a régi kapitalista szemét.

„A munkásszövetségeket a népgazdasági szervek jelenlegi passzív együtt­működése helyett be kell vonni a népgazdaság irányításában való aktív és egyéni részvételbe.” (A munkásellenzék tézisei.) Új, tökéletesebb gazdasági formákat keresni, találni és létrehozni, a termelékenység növelésének új ösz­tönzőit feltárni csak a keletkezőben levő új termelési formával elválasztha­tatlanul összeforrott kollektívák képesek. A közösségek mindennapi tapasz­talataik alapján, első pillantásra talán gyakorlatilag jelentéktelennek tűnő, de elméletileg nagyértékű következtetések levonásához jutnak a munkaerő­nek az új munkásállamban betöltött szerepét illetően; itt a munkaerőpiacon a munkára ösztönzés eszközeként nem a kilátástalan szükség, a munkanélkü­liség és a konkurrencia működik.

Megtalálni az ösztönzőt, a munka indítékát, ez jelenti a munkásosztály leg­nagyobb feladatát a kommunizmus küszöbén.

A termelési szervezetek feladata teret enged a gyakorlati tapasztalatnak, az osztály józan eszének az új termelési formák és a proletariátus szervezési képességeinek a megteremtésében és felkutatásában, tehát ama osztályénak, amely egyes-egyedül hivatott a kommunizmus alkotója lenni.

Ez tehát a munkásellenzék álláspontja, így értelmezi a szakszervezetek fel­adatait. Ebből ered téziseink egyik legfontosabb pontja: „A népgazdaság irányítása a szakmai és termelési szervezeteket tömörítő termelők összoroszországi kongresszusára tartozik, amely megválasztja az egész Oroszország nép­gazdaságát irányító központi szervet.” (A munkásellenzék tézisei.) Ez a pont biztosítja a tervet az osztály alkotó tevékenységének kibontakozásához, ame­lyet nem korlátoz és nem torzít el a bürokratikus apparátus, amit nem sző át a gazdaságirányítás burzsoá-kapitalista rendszerének szelleme és beidegződé­se. A munkásellenzék bízik saját osztályának, a munkások osztályának az ere­jében. Egész távolabbi programja is ebből következik.

Egyúttal azonban éppen ez az a pont, ahol a munkásellenzék és a pártunk vezető rétegei közötti ellentét kezdődik. A munkásosztállyal szembeni bizal­matlanság (természetesen nem politikai vonatkozásban, hanem gazdasági al­kotóképességét illetően) a lényege a vezető rétegeink által aláírt téziseknek. A pártvezetés nem hisz abban, hogy a műszakilag alacsony képzettségű mun­kások durva kezeinek munkája nyomán létrejöhetnek a gazdasági formák alap­vonalai, amelyekből idővel kialakul a szilárd kommunista termelési rendszer. Mind Lenin, mind Trockij, Zinovjev és Buharin elvtársak úgy vélik, hogy a termelés olyan „finom dolog”, ami nem lehet meg „vezetők” nélkül; előbb „neveld” a munkásokat, előbb „tanítsd meg” őket, és ha felnőnek, félreállít­juk a tanítókat a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsból és megengedjük a terme­lési szervezeteknek, hogy ők irányítsák a gazdaságot.

Jellemző, hogy pártvezetésünk valamennyi tézise egy lényeges pontra megy vissza: a termelést és a népgazdaság irányítását ne adjuk a szakszerveze­tek kezébe. Egyelőre „várjunk”. Igaz ugyan, hogy Trockij, Lenin, Zinovjev, Buharin és a többiek véleménye eltér abban a kérdésben, miért ne adjuk át a népgazdaság irányítását a szakszervezeteknek, ám abban, hogy egyelőre a népgazdaság irányításának a munkások mellőzésével, múltból örökölt bürokratikus módon kell megvalósulnia, abban mindegyik megegyezik, ebben a pártvezetésben levő elvtársak valamennyien megindítóan egyetértenek. „Jelen pillanatban a szakszervezetek munkájának súlypontját – olvashatjuk a X. kongresszusra kiadott tézisekben – gazdaságszervezési területre kell át­helyezni. A szakszervezeteknek mint a proletariátus termelési elvre épülő osztályszervezeteinek kell magukra vállalniuk a fő munkát a termelés megszer­vezésében.” (Az én kiemelésem. – A. K.) A fő munkát – ez így túl tág, nem egészen pontos, széles értelmezési lehetőséget ad, és arra is gondolni enged, hogy a X. kongresszus platformja nagyobb teret nyit a szakszervezeteknek a népgazdaság irányításában, mint Trockij elvtárs cektranizmusa. Vajon így van-e? A X. kongresszus téziseiből később kiderül, hogy mit kell a szakszer­vezetek fő munkájaként értelmezni. „A legenergikusabb részvétel a termelésszabályozó központokban, a munkásellenőrzés megszervezésében, a munka­erő-elosztásban, a város és a falu közti csere megszervezésében, tevékeny részvétel a leszerelésben és az iparban, harc a szabotázs ellen, az általános munkakötelezettség bevezetése, satöbbi.” Ez minden. Nem új és nem több annál, amit eddig is tettek a szakszervezetek és ami még nem menti meg ter­melésünket és nem nyújt segítséget az ország termelőerői fejlődésének és hely­rehozatalának alapvető kérdésében. S hogy semmiféle kétségünk se maradjon afelől, hogy a X. kongresszus nem vezető, hanem beosztott szerepet szán a szakszervezeteknek, a tézisekben kimondják: „Fejlettebb formájukban (nem most! fejlettebb formájukban!) a most folyó társadalmi forradalom során a szakszervezeteknek a szocialista hatalom szerveivé kell válniuk, melyek mint olyanok, a gazdasági élet új alapokon való megszervezésének megvalósításán a többi szervezettel mellérendelt viszonyban kell dolgozniuk.” A következő kérdés a szakszervezeteknek és a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsnak és szer­vezeteinek a mellérendelése. Mi a különbség eközött és a Trockij elvtárs féle „összenövés” között? A különbség a módszerekben van. A X. kongresszus tézisei erősen hangsúlyozzák a „szakszervezetek nevelő jellegét” – a szak­szervezetek feladatai főként gazdaságszervezési és nevelési téren vannak. A szakszervezetek szerepét és feladatait illetően vezető politikusaink hirte­len „pedagógusokká” lettek.

Nem a gazdaságirányítás rendszeréről folyik itt felettébb érdekes vita, ha­nem a tömegek nevelésének rendszeréről. Ha átlapozzuk vezetőink beszédé­nek téziseit, elcsodálkozik az ember, hogy bennük valójában a pedagógiai érzékről van szó. Minden egyes tézisalkotó kifejti a maga legtökéletesebb munkás-tömegnevelési rendszerét. Csakhogy mindezen nevelési rendszerek a nevelendő alkotóerőinek tapasztalatához, neveléséhez és megjelenéséhez szükséges tér hiányára épülnek. Ebben az értelemben tehát vezetőink mint pedagógusok elmaradtak a fejlődéstől.

A lényeg az, hogy Lenin, Trockij, Buharin és más elvtársak a szakszerve­zetek feladatát nem a gazdaságirányításban, hanem a tömegek nevelésében látják. A viták során néhány elvtársnak úgy tűnt, hogy Trockij elvtárs a „szak­szervezetek államosítása” mellett van, bár nem azonnal, de fokozatosan, s vé­gül is elismeri, hogy a szakszervezetek feladata a gazdaságirányítás, amint ez a mi programunkban szerepel – ezen a ponton Trockij elvtárs a munkásellenzékhez közeledik –, míg Lenin és Zinovjev elvtárs csoportja elveti az „államosítást”, a szakszervezetek lényegét és feladatait a „kommunizmus is­kolájában” látja. „A szakszervezetek – támadja Zinovjevet Trockij – a pil­lanatnyi meggyőzéshez kellenek.” Maga Trockij kissé másként értelmezi a szakszervezetek szerepét; véleménye szerint a szakszervezetek alapvető fel­adata a termelés megszervezése. Ebben tökéletesen igaza van. Igaza van Trockij elvtársnak akkor is, amikor azt mondja: „Amennyiben a szakszerve­zetek a kommunizmus iskolái, akkor ilyen iskolákká nem a szakszervezetek­ben végzendő általános kommunista propaganda értelmében (hiszen a dolog ilyetén felfogása esetén a szakszervezetek egyszerűen klubok szerepét tölte­nék be) lehetnek, nem a szakszervezetek tagjainak az ellátási és katonai munkára való mozgósításának értelmében, hanem a termelésben való részvé­tel talaján való minden oldalú nevelés értelmében válhatnak.” (Trockij decem­ber 30-i előadása.) Mindezek vitathatatlan igazságok. Csak egyet nem vesznek észre: a szakszervezetek nemcsak a „kommunizmus” iskolái, hanem egyút­tal a kommunizmus alkotói is.

Az osztály alkotótevékenységét nem veszik észre. Trockij elvtárs utal rá azzal, hogy „a termelés igazi szervezői” a szakszervezeten belül a „szakszer­vezetek vezető kommunistái”. Miféle kommunisták? Trockij szerint (eredeti fogalmazvány) azok, akiket a párt bizonyos, a szakszervezetek gazdasági és termelési feladataitól gyakran teljesen független megfontolások után egy adott gazdasági vagy szakszervezeti posztra állít. Trockij elvtárs őszinte. Ő nem hisz abban, hogy a munkástömegek felkészültek lennének a kommuniz­mus megalkotására, és kínnal-keservvel kutatva, és hibákat elkövetve, de létre­hoznák a termelés új formáit. Ő ezt nyíltan és egyenesen meg is mondta. Ki­fejtette saját, a tömegek „bottal-veréses nevelésének” és a Cektranban való „tulajdonosi” szerepére való felkészítésük rendszerét, átvéve a tömegek kisipari műhelyekben való oktatásának fogásait. Igaz, hogy a kaptafával fejbe­vert tanuló, mesterré válván, elesettségében egészen elsorvad, de addig, amíg ott suhog fölötte a tulajdonos-tanító pálcája, dolgozik, termel.

Trockij elvtárs véleménye szerint a kérdést át kell vinni „a politikáról a ter­melési feladatokra”. Emelni a termelékenységet, ha csak ideiglenesen is, akár­milyen rendszabályokkal is, ez a lényeg, ez a feladat. Trockij elvtárs szerint ez kell legyen a tanítás a szakszervezetekben.

Lenin és Zinovjev elvtárs nem ért egyet ezzel. Ők „sokkal modernebb fel­fogású pedagógusok”. „Sokszor szó volt arról, hogy a szakszervezetek a kom­munizmus iskolái. Ha komolyan vesszük ezt a meghatározást, akkor ez azt jelenti, hogy a kommunizmus iskolájában mindenekelőtt tanítani és nevelni kell, nem pedig parancsolni (taps)”; (célzás Trockijra); Zinovjev elvtárs hozzáteszi: „A szakszervezetek hatalmas munkát végeznek proletár, majd később tisztán kommunista szellemben. Ez a szakszervezetek alapvető feladata. (Az én kiemelésem – A. K.) Manapság ezt kezdik nálunk elfelejteni, amikor azt gondolják, hogy a szakszervezeti mozgalommal, ezzel a legszélesebb mun­kásszervezettel túlontúl is óvatlanul, durván és ostobán lehet bánni. Tudni kell, hogy ennek a szervezetnek különleges feladatai vannak: nem közvetlen parancsolás, nem vezetősdi, nem diktátorkodás, hanem olyan feladatai, mint mindenekelőtt a milliós tömegek bevonása a szervezett proletármozgalomba.”

Így tehát Trockij elvtárs mint pedagógus túlzott, túllőtt a célon saját neve­lési rendszerében. De mit javasol maga Zinovjev elvtárs? A kommunizmus elemi ismereteit megtanítani a szakszervezetekben, „megtanítani őket (a tö­megeket) a proletármozgalom elemi alapjaira”. Milyen módon? Talán az élő, gyakorlati tapasztalat, az új gazdasági formák gyakorlati megvalósítása során (ahogy a munkásellenzék követeli)? Szó sincs róla! Lenin és Zinovjev csoport­ja a „mintákkal”, erkölcsi intelmekkel és jól kiválasztott példákkal való neve­lési rendszer híve. Nálunk félmillió kommunista (s köztük sajnos sok másik világból jött jövevény) jut a 7 millió munkásra. Lenin szavaival élve a párt magába tömörítette a „proletariátus élcsapatát”, és a gondosan kiválasztott kommunisták, szorosan együttműködve a szakemberekkei a szovjet gazdasági szervekben, kísérleti úton kutatják a kommunista gazdasági formákat. Ezek a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács, a főigazgatóságok és központok „jó pedagógusainak” megfigyelése alatt dolgozó kommunisták, a példaképül állított Petykák és Ványkák, a „kitűnő tanulók” a régi ötfokú osztályozási rendszerben. A munkástömegek pedig nézzenek fel ezekre a mintaképül állí­tott Petykákra és Ványkákra, és okuljanak. De kezüket rá ne tegyék az irányító karra – korai még. Még nem járták ki az iskolát.

Lenin elvtárs véleménye szerint a szakszervezetek (tehát a munkás-, lé­nyegében osztályszervezetek) egyáltalán nem alkotói a kommunista gazdasági formáknak, hanem „a szakszervezetek teremtik meg az élcsapat kapcsola­tát a tömegekkel, a szakszervezetek győzik meg mindennapi munkájuk során a tömegeket, annak az egyedüli osztálynak a tömegeit stb.”

Ez már nem Trockij „pálcaszisztémája”. Nem a „Házirend”. Ez Pestalozzi német rendszere, amely a „szemléltető oktatáson” alapul; a szakszervezetek semmi lényegi dolgot nem tesznek a gazdaságban, de meggyőzik a tömegeket, és az osztály élcsapatával, a párttal való kapcsolatra szolgálnak, amely (jól jegyezzék meg) maga mint kollektíva, nem irányítja, nem szervezi a termelést, hanem létrehozza a vegyes összetételű szovjet gazdasági szerveket, ahová a kommunisták is bekerülnek.

Kérdés, hogy melyik rendszer a jobb. Trockijé mindenesetre világosabb, következésképp reálisabb is. A nagyszerű Petykákról és Ványkákról vett „mintáktól” és „példáktól” a pedagógia nem jut előbbre. Ezt meg kell, és jól meg kell jegyezni.

Buharin csoportja közbülső pozíciót foglal el, pontosabban kísérletet tesz a két nevelési rendszer összekapcsolására; jegyezzük persze meg, hogy Buharin csoportja sem ismeri el, hogy a termelési szervezetek a gazdaságban önálló alkotó tevékenységet fejthetnek ki. Buharinnak és csoportjának a véleménye szerint a szakszervezetek „kettős szerepet töltenek be” (így szerepel a tézisek­ben); egyfelől azt (nyilván a „szerepre” vonatkozik), hogy a „kommunizmus iskolái”, összekötő kapcsok a párt és a párton kívüli tömeg között (ez Lenintől van), szervezetek, amelyek bevonják a széles proletár tömegeket az aktív életbe (figyelem, elvtársak, az aktív életbe, nem az új gazdasági formák létre­hozásának munkájába, nem az új termelési rendszer kutatásába és felfede­zésébe); másfelől pedig ők (nyilván a szakszervezetek) növekvő mértékben részei az államhatalom gazdasági apparátusának. Ez már a Trockijtól való „összenövés”.

A vita újfent nem a szakszervezetek feladatairól, hanem a tömegek szak­szervezetek által való nevelésének módszereiről folyik. Trockij amellett van (pontosabban volt), hogy a cektranista rendszer segítségével beleverjék a kommunista gazdasági építőmunka bölcseségét a szakmák szerint szervezett szervezetek fejébe és a „kiválasztottak”, a „felülvizsgálás”, a csodatévő in­tézkedések segítségével, a „pálcaszisztéma” szerint úgy átneveljék a szakszervezeteket, hogy összeötvöződjenek, összeforrjanak a szovjet gazdasági szer­vekkel, és engedelmes végrehajtói legyenek a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács által kidolgozott népgazdasági terveknek. Zinovjev és Lenin nem siet összeötvözni és összeforrasztani a szakszervezeteket és a szovjet gazdasági szerve­ket. A szakszervezetek, mondják ők, csak maradjanak szakszervezetek. A ter­melést az általunk kiválasztott emberek fogják irányítani. A Szervező Iroda a mester ebben. Amikor majd a szakszervezetekben kinevelődtek a jó magavi­seletű és szorgalmas Petykák és Ványkák, akkor majd „áttesszük” őket a szovjet gazdasági szervekbe. A szakszervezetek pedig majd eltűnnek, feloszlanak. A gazdasági alkotómunkával a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsot és más szovjet-bürokratikus intézményt bízunk meg, a szakszervezeteknek pe­dig meghagyjuk az „iskola” szerepét. Nevelni, és még egyszer nevelni... Ez Zinovjev és Lenin jelszava. Buharin előnyhöz akar jutni a szakszervezeteken belüli nevelés rendszerének radikalizmusából, amiért meg is kapta a dorgálást Lenintől, és csoportja, hangsúlyozva a szakszervezeteknek a jelen politikai helyzetben betöltött nevelő szerepét, a legszélesebb körű munkásdemokrácia híve a szakszervezeteken belül. Választási rendszer? De akkor legyen az, és nem „jelképes”, hanem kötelező szakszervezeti jelölés? Már megbocsássanak, milyen demokrácia ez! Majdnem mint a munkásellenzék, csakhogy egy kis fenntartással: a munkásellenzék a kommunista gazdaság irányítóinak és létre­hozóinak ismeri el a szakszervezeteket. Buharin viszont, Trockijjal és Lenin­nel együtt, a kommunizmus „iskolájának” szerepét szánja nekik és csak azt. Minek hát „radikáliskodni” a „választási rendszer” kérdésében, különösen ha tudja az ember, hogy ez a választási rendszer se haszonnal, se kárral nem jár a termelésirányítási rendszer tekintetében? Hiszen a gazdaságirányítás kívül marad a szakszervezetek keretein, a szovjet szervek kezében marad... Buharin utal olyan pedagógusokra, akik ugyan a régi rendszer szerint, a „könyvecskék” alapján oktatnak, de azért támogatják a tanulók „öntevékenységét”, ha napost vagy előadásszervezőt kell választani...

Így a két rendszer nagyszerűen összefér és összefonódik. De hogy mi lesz ebből, mire lesznek alkalmasak a pedagógusok neveltjei, az már más kérdés. Ha Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkijnak a pedagógusgyűléseken hasonló „eklektikus eretnekségeket” kellett volna megcáfolnia, akkor most a Köz­oktatásügyi Népbiztosság reménytelen helyzetben lenne...

Egyébként nem kell lebecsülnünk vezető elvtársaink nevelési eszközeit a szakszervezeteket illetően. Mindannyian, köztük Trockij elvtárs is, értik, hogy a nevelés rendszerében az „öntevékenység” nem az utolsó helyen áll. Ezért kutatják azokat a területeket, ahol a szakszervezetek az általános bü­rokratikus termelésirányítási rendszerben kártevés nélkül fejthetnék ki öntevé­kenységüket és gazdasági alkotómunkájukat. A tömegek öntevékenységének és „az aktív életben való részvételének” (Buharin) legártalmatlanabb területe lehet – a szakszervezetek számára – az életkörülmények javítása. A munkás­ellenzék nagy teret szentel az életkörülmények javításának, de a munkásel­lenzék nagyszerűen tudja azt is, hogy az osztály alkotómunkájának legfőbb területe az új gazdasági-termelési formák megteremtése, amelyekbe az élet megszervezése csak mint rész az egészbe tartozik bele. Trockij és Zinovjev elvtárs véleménye szerint viszont a termelést a szovjet szervek szervezik és te­remtik meg, a szakszervezeteknek pedig azt javasolják, hogy a belső gazdál­kodás hasznos, de korlátozottabb dolgaival foglalkozzanak. Zinovjev elvtárs például a szakszervezetek „gazdasági szerepét” a munkaruhák szétosztásában látja, vagy ezt magyarázza: „nincs fontosabb feladat a gazdasági feladatnál”; „rendbehozni egy pétervári fürdőt tízszer fontosabb annál, mint öt jó elő­adást tartani.”

Mi ez? Naiv tévedés, vagy a szakszervezetek termelési, illetve termelőerő-fejlesztési szervező és alkotó feladatainak tudatos kicserélése az élet rendbetételének szűk feladataival, a háztartással? Némiképp más kifejezésekkel, de ugyanezzel a gondolattal találkozhatunk Trockijnál is. Trockij elvtárs nagylel­kűen javasolja a szakszervezeteknek a gazdaság területén való legszélesebb ön­tevékenység kifejtését.

De miben nyilvánuljon meg ez az öntevékenység vagy együttműködés, úgy­mond a tömegek helyzetének javításában? Abban, hogy „megtisztítsák az ablakokat a műhelyben, gyepesítsenek az üzem előtt... (Trockijnak a bá­nyamunkások kongresszusán mondott beszédéből.) Trockij, irgalom! De hisz ez már egyenesen „házkezelőség”, és ha a szakszervezetek alkotómunkáját az öntevékenység ilyen gyöngyszemeire korlátozzák, akkor a szakszervezetek nem a kommunizmus iskolái, hanem házkezelőségi tanintézetek lesznek! Emellett Trockij elvtárs szélesíti a „tömegek öntevékenységének” területét, no nem a vidéki élet önálló megszervezésébe vonja be őket (idáig csak az „eszétvesztett” munkásellenzék megy el), hanem a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácstól származó, a munkások életének javítását célzó feladatok megisme­résébe. „Amikor döntenek a munkásokról, élelmezesükről, a munkaerő-gaz­dálkodásról, akkor szükséges, hogy a szakszervezetek pontosan ismerjék (NB –ne részt vegyenek aktívan a folyó ügyben, hanem pusztán ismerjék), és ne csak nagy vonalakban, mint fogyasztók, hanem tudatosan is az egész folyamatban levő munkát, amit a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács végez.” A Legfelsőbb Népgazdasági Tanács nemcsak arra kényszeríti a szakszerveze­teket, hogy „teljesítsék” terveit, de „magyarázzák is meg a tanítványoknak” saját előírásaikat. A cektranizmus rendszeréhez képest mindenesetre előrelépés...

Minden gondolkodó munkás számára világos, hogy akármilyen fontos is legyen a rnűhelyablakok megtisztítása, ennek a cselekvésnek semmi köze sincs a termelésirányításhoz. Ez esetben a termelőerők fejlődése szóba sem kerül. A kérdés viszont éppen az: hogyan fejleszthetjük őket? Hogyan lehet úgy lét­rehozni a gazdaságot, összekapcsolván az életet a termeléssel, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű munkaenergiát óvjuk meg a termelés számára, csök­kentve a nem termelékeny munka mennyiségét? A párt nevelheti a vöröskato­nát, a politikai munkást, általában pontosan megfogalmazott feladatok vég­rehajtóit. De a párt nem nevelheti a kommunista gazdaság építőit, csak a szak­szervezet adhat teret a termelő-építő tevékenység számára.

De nem is ez a feladata. A párt feladata az, hogy feltételeket, azaz teret teremtsen a gazdasági-termelési feladatok által egységbe tömörített széles munkástömegek körében a munkásnak, az új munkamódszerek, a munkás­kezek új felhasználási rendszerének, hogy a munkaerő új elosztásának alkotó­ját nevelje. Hogy legyőzhessük az összeomlást, létrehozhassuk a kommunista gazdaságot, a munkásnak mindenekelőtt saját agyában kell megszülnie a mun­ka megszervezésének új módszerét és a gazdaság irányításának új módjait.

Csakhogy ezt a kézenfekvő marxista igazságot felső vezetőink nem osztják mostanában. Miért? Éppen azért, mert felső vezetőink inkább hisznek a múlt­ból ittmaradt bürokratikus-műszaki – tőlünk idegen – elemekben, mint a munkások alkotómunkájában, ösztönös-egészséges, osztályalkotó munká­jában. Egyelőre még minden egyéb területen lehet kételkedni, hogy kié legyen a vezetés: a munkáskollektíváé vagy a szakértők bürokráciájáé; lehet a töme­gek felvilágosításában, a tudomány fejlődésében, a hadsereg megszervezésé­ben, az egészségvédelemben, de nem lehet a gazdaság területén. Itt a kérdés vitán felüli és világos mindenki számára, aki még nem felejtette el a törté­nelmet.

Minden marxista tudja, hogy a termelés újjáépítése, és az ország termelő­erőinek fejlődése két tényezőtől függ: a technika fejlődésétől és a munkaenergia célszerű, ügyes fokozásától, új munkaösztönzők kutatásától, vagyis a munkaszervezéstől, így volt ez a gazdaság legalsóbb fokától az emberiség legfelsőbb fokú fejlődéséig vezető út során.

A munkásköztársaságban a termelőerőknek a technikai sikerek segítségével történő fejlődése háttérbe szorul a második tényező, a célszerű munkaszer­vezés és az új gazdasági rendszer megalkotása mellett. Ugyanis: ha Szovjet-Oroszországban tökéletesen meg lehetne valósítani a villamosítási programot úgy, hogy nem hoznak gyökeresen újat a gazdaság és a termelés irányításában és szervezésében, akkor Oroszország csupán elérhetné a kapitalista államokat a fejlődésben. Ezzel szemben a munkaerő célszerű felhasználása és az új termelési rendszer megalkotása tekintetében a dolgozó Oroszország különösen kedvező helyzetben van, ami lehetőséget biztosít arra, hogy messze megelőz­ze – a termelőerők fejlődését illetően – az összes burzsoá-kapitalista országo­kat. A munkanélküliség mint munkaösztönző megszűnt Szovjet-Oroszország­ban. A tőke igája alól felszabadult munkásosztály számára lehetőség nyílik saját, alkotó, új dolgot véghezvinni a munkaösztönzők keresésében, és az emberiség történetében eddig ismeretlen új termelési formák létrehozásában.

De ki alkothat, ki érvényesítheti józan eszét ezen a téren? A bürokratikus elemek, a szovjet intézmények hangadói, vagy pedig a termelési szervezetek, amelyeknek a tagjai a műhelybeli munkaerő-átcsoportosítás tapasztalata során alkotóan hasznos, gyakorlati útmutatásokat adnak az egész népgazdaság újjá­szervezésére vonatkozóan is.

A munkásellenzék védi azt az álláspontot, hogy a népgazdaság irányítása a szakszervezetek dolga, és ebben „marxistább módon” gondolkodik, mint a teoretikusan iskolázott vezetők.

A munkásellenzék nem annyira tudatlan, hogy figyelmen kívül hagyja a technikailag és a műszakilag iskolázott erők óriási szerepét. Egyáltalán nem gondol arra, hogy létrehozza saját, a termelők kongresszusán megválasztott népgazdaság-irányítási szervét, vagy hogy feloszlassa a népgazdasági tanácso­kat, főigazgatóságokat és központokat. Ellenkezőleg, arra gondol, hogy ezeket a szükséges, műszakilag értékes központokat saját vezetése alá rendelje, elmé­leti feladatokkal ellássa, úgy használja fel őket, ahogy annak idején a gyárosok és üzemtulajdonosok a műszaki szakemberek bérmunkáját a saját maguk kör­vonalazta és elgondolta terveik megvalósítására felhasználták. A „szakértők” igen sokat tehetnek a technika fejlődéséért, megkönnyíthetik az osztály ku­tatómunkáját – kellenek, szükségesek, ahogy általában szükséges és értékes a tudomány és annak fejlődése minden feltörekvő és harcoló osztály számára. Ám a burzsoá szakértők, noha rájuk aggatták a kommunizmus címkéjét, te­hetetlenek és szellemükben alkalmatlanok a termelőerőknek egy nem kapi­talista államban való fejlesztésére, a munkaszervezés új módszereinek kialakí­tására, és a munkaintenzitás új ösztönzőinek keresésére. Ez a feladat az osz­tályra, pontosabban legjobb, legplasztikusabb kifejezőjére, a termelési szak­szervezetekre tartozik.

Amikor a közép- és újkor határán a keletkezőben levő burzsoá osztály gaz­dasági harcba kezdett a gazdaságilag egyre elmaradottabb feudálisok, földbir­tokosok osztályával, akkor semmi technikai előnye nem volt még az utóbbi­val szemben. A felvásárlónak, ennek az első tőkésnek ugyanattól a kézműves­től, iparostól kellett venni az árut, aki kézi reszelővel, késsel és primitív or­sókkal készítette áruját, mind a „saját ura”, a földbirtokos, mind az idegen felvásárló számára, akivel „szabad” üzletet kötött. De a jobbágygazdaság, miután önszervezésében elérte a legmagasabb fokot, nem adott többé feles­leget, kezdetét vette a termelőerők növekedési ütemének a csökkenése. Az emberiség előtt ott áll a kérdés: gazdasági regresszió (tehát hanyatlás), avagy új munkaforma és következésképp olyan új gazdasági rendszer keresése, amely emelné a munka termelékenységét, tágítaná, szélesítené a termelés ke­reteit és a termelőerők felvirágzása előtt új lehetőségeket nyithatna.

Ki tárhatná fel, találhatná meg az új utakat a termelés újjászervezéséhez? Magától értetődik, hogy az osztálynak a tagjai, akiknek a múlt beidegződé­seihez nincs közük, akik megértették, hogy a véső és a reszelő a jobbágy ke­zében összehasonlíthatatlanul kisebb termelékenységet jelent, mint ugyanaz a munkaeszköz az állítólag szabad, azaz bérmunkás kezében, akiket a nélkü­lözés szüksége hajt.

És a megszületőben levő, feltörekvő osztály, miután kitapogatta, hogy mi a munkatermelékenység legfőbb rugója, felépítette rá a kapitalista termelés egész, bonyolult, és a maga módján nagy rendszerét... A technikusok jóval később jöttek csak a tőkések segítségére. Az alap az új munkaszervezési rend­szer volt, a munka és a tőke új kölcsönviszonya.

Ugyanez a helyzet most is. Semmilyen, a múlt termelési rendszerének beidegződésével áthatott szakértő és technikus nem tud új alkotómunkát be­vinni a munkaszervezésbe és a kommunista gazdaság megalapozásába, megte­remtésébe. Itt a munkáskollektíva dönt. És a munkásellenzék nagy érdeme, hogy ezt a nagy fontosságú kérdést komolyan és egyenesen a párt elé tárja.

Lenin elvtársnak az a véleménye, hogy a gazdaság területén csak a párt segítségével végezhetünk kommunista alkotómunkát. Így van-e ez? Mindenek­előtt: hogyan működik a párt? A párt, Lenin elvtárs kifejezésével élve, „magába gyűjti a proletariátus élcsapatát”. Aztán szétszórja őket a szovjet gazda­sági intézményekbe, vagy részben visszaküldvén a szakszervezetekbe (melye­ket viszont megfosztottak a tevékenységi tértől a népgazdaság vezetésében és építésében), és ott ezek az iskolázott, áldozatkész és talán még tehetségesnek is tekinthető kommunista gazdasági szakemberek eltűnnek és elzüllenek an­nak a rutinnak és bürokratizmusnak az általános atmoszférájában, amely át­szövi a „gazdasági munkát” vezető apparátusokat. Ezeknek az elvtársaknak a hatása megszűnik, gyengül, munkájuk megfeneklik.

Más a helyzet a szakszervezetekkel: itt az osztály összetétele szilárdabb, az emberek kiválasztása egyneműbb, a kollektíva előtt álló feladatok a terme­lőknek, gyári és üzemi bizottsági tagoknak, az üzemvezetésnek és szakszervezeti vezetésnek a mindennapi és munkaérdekeivel vannak közvetlen kapcso­latban. Az alkotómunka, az új gazdasági formák, a munkaintenzitást növelő ösztönzők keresése csak ezeknek a természetes osztályközösségeknek a mé­lyén valósulhat meg. Az osztály élcsapata végbeviheti a forradalmat, de az új társadalom uralmának gazdasági alapját csak az egész osztály teremtheti meg alapvető osztályközösségének mindennapi gyakorlati munkája során.

Az, aki nem hisz az osztályközösség alkotómunkájában – s ezt a kollektívát legvilágosabban a szakszervezetek képviselik –, az mondjon le a kommunista gazdaság építéséről. Sem Kresztyinszkij, sem Preobrazsenszkij, sőt Lenin vagy Trockij elvtárs sem képesek a pártapparátuson keresztül olyan munkásokat kiemelni, akik képesek lennének megtalálni, kikutatni, felmutatni a munká­hoz, a termelési rendszerhez való új viszonyt; csak azok gyakorlata segítheti ki őket, akik maguk is termelnek, és egyidejűleg szervezik is a termelést.

De éppen ez a minden munkás számára egyszerű és világos tétel, a gyakor­lat kerüli el vezető elvtársaink figyelmét. A kommunizmust nem lehet elren­delni. A kommunizmust csak megalkotni lehet, mégpedig eleven kutatómun­kával, időnként hibákkal, de magának a munkásosztálynak az alkotómun­kájával.

Pártunk vezető rétegei és a munkásellenzék között folyó szenvedélyes vi­tákban arról van szó, hogy kire bízza pártunk a kommunista gazdaság építé­sét: a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsra-e, ennek valamennyi bürokratikus kinövését is ideértve, vagy pedig a termelési szakszervezetekre? Trockij elvtárs úgy próbálja „összenöveszteni” a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsot a szak­szervezetekkel, hogy az előbbi segítségével kösse le a másodikat. Lenin és Zinovjev elvtársak úgy akarják a kommunizmus szellemében „nevelni” a szakszervezetek tömegeit, hogy a szakszervezeteket fájdalommentesen fel­oldják ugyanazokban a szovjet szervekben. Buharin és az összes többi tézis­alkotó lényegében ugyanazt mondja, variáció csak a megfogalmazásban, el­térés csak szavakban van. A lényeg ugyanaz. Csak a munkásellenzék mond mást, védelmezi a proletariátus osztályfeladatait mind az alkotómunka, mind ezeknek a feladatoknak a megvalósítása során.

A jelenlegi átmeneti helyzetben a munkásköztársaság vezető gazdasági szer­vének annak a szervnek kell lennie, melyet a termelők, a munkások válasz­tanak. Minden egyéb gazdasági-termelési szovjet apparátus csak a munkás­köztársaság eme alapvető gazdasági szervének gazdaságpolitikáját valósít­hatja meg. Minden más – egy helyben topogás, ami a munkások alkotó­erői tekintetében bizalmatlanságról tanúskodik; ez pártunkhoz méltatlan bizalmatlanság, mert pártunk hatalmával éppen a proletariátus kimeríthetetlen, forradalmi-alkotó szellemének a lekötelezettje.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a pártkongresszuson a különféle gazda­sági platformok szerzői, a munkásellenzék kivételével, kölcsönös engedménye­ket tesznek, és kompromisszumokat kötnek. Vitáikban nincsenek is lényegi nézetkülönbségek.

Csak a munkásellenzék ne tegyen, és nem is tehet engedményeket. Ez nem jelent „szakadásra” való felhívást. Nem, az ő feladata más. Még egy kongresszusi vereség után is a párton belül kell maradnia és lépten-nyomon szilárdan védelmeznie kell álláspontját, hogy mentse a pártot, és kiigazítsa annak vonalát.

Még egyszer tehát röviden arról, mit is akar a munkásellenzék?

1. Magukból a termelőkből, munkásokból létrehozni a népgazdaság irá­nyító szervét.

2. E cél érdekében, tehát a szakszervezeteknek a népgazdasági szervekkel való passzív együttműködéséről az aktív részvételre kell áttérni; a munkások alkotó kezdeményezéseinek kibontakoztatása érdekében a munkásellenzék egy sor előzetes rendszabályt állapít meg, szem előtt tartva a feladatra való áttérés fokozatosságát és rendjét.

3. Az egyes ipari ágazatok irányítása csak akkor kerül át a szakszervezetek kezébe, amikor a Szakszervezetek Összoroszországi Központi Tanácsa elis­meri az adott szakszervezet felkészültségét.

4. A gazdasági-adminisztratív posztokra való kinevezés nem engedhető meg egy esetben sem a szakszervezet egyetértése nélkül. A szakszervezet vala­mennyi jelölése kötelező érvényű. A szakszervezet által kijelölt valamennyi munkatárs felelősséggel tartozik a szakszervezetnek és a szakszervezet által hívható vissza.

5. A fent vázolt terv megvalósítása érdekében a munkát a szakszervezetek legalsóbb szerveinél kell kezdeni, felkészítvén a gyári és üzemi bizottságokat a gazdaság irányítására.

6. Annak eredményeként, hogy egy kézben összpontosítjuk a köztársaság egész gazdaságának az irányítását (a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács és a Szakszervezetek Összoroszországi Központi Tanácsa jelenlegi kettősségét megszüntetve) létrejön az akarat egysége, amely megkönnyíti a kommunis­ta termelési rendszer létrehozására irányuló egységes terv létrehozását. Ez szindikalizmus lenne? Vagy ez ellentétben áll azzal, amit pártprogramunk mond? Vajon nem a többi elvtárs tér el attól?

A bürokratizmusról és a tömegek öntevékenységéről

Bürokratizmust vagy a tömegek öntevékenységét? Ez a második pontja a pártvezetésünk és a munkásellenzék közötti nézetkülönbségnek. A bürok­ratizmus kérdése felmerült már, ám a szovjetek VIII. kongresszusán rendkívül felületesen vitatták meg. Ebben, akárcsak a szakszervezetek szerepét és fel­adatait illetően, a vita téves irányt vett. A vita ebben is mélyebbre ható annál, mint aminek látszik. Lényege a következő: a munkásállam irányításának milyen rendszere biztosít nagyobb teret az osztály alkotómunkája számára a kommunizmus gazdasági bázisának létrehozása idején – a bürokratikus ál­lami szervek rendszere, avagy a munkástömegek széles, gyakorlati öntevé­kenységéé? Az irányítási rendszer kérdése két egymást kizáró elv vitája: bürokratizmust vagy öntevékenységet? S mindezt a szovjet apparátust fel­frissítő eszközök kérdésévé akarják lefokozni! Ugyanolyan kicserélése ez a vita tárgyának, amint az a szakszervezetek szerepéről folyó vitában történt!

Világosan és határozottan le kell szögezni, hogy félmegoldásokkal, a fő­igazgatóságok és a helyi irányítási szervek közti viszonyok megváltoztatásával és más, ugyanilyen jelentéktelen, lényegtelen újítással, mint a felelős munka­társak összekeverése, vagy a pártmunkásoknak a szovjet apparátusokba való bevitele, ahol a kommunisták akarva-akaratlan a „bürokratizálódás” általanos rendszere alá kerülnek, és elvesznek a burzsoáziából származók számunkra idegen szellemiségű közegében, a szovjet apparátusok semmiféle felfrissítése és semmiféle „demokratizálása” nem lesz megvalósítható.

A lényeg másutt van. Szovjet-Oroszországban minden kisgyermek tudja, hogy a feladat: a legszélesebb munkás- és paraszttömegeket, az egész dolgozó kistermelő réteget be kell vonni a gazdaság, a munkásállam, az élet építésébe; a feladat világos. Más szavakkal: ki kell bontakoztatni a tömegek kezdemé­nyezőkészségét, öntevékenységét! De mit teszünk annak érdekében, hogy támogassuk, megkönnyítsük ezt az öntevékenységet? Semmit. Éppenséggel a fordítottját. Igaz ugyan, hogy minden gyűlésen felhívással fordulunk a munkásokhoz és a munkásnőkhöz: „Alkossatok új életet! Építsetek! Segítsetek a szovjethatalomnak!” De szívlelje csak meg a tömeg, a munkások csoportja a felhívásunkat, próbálja csak a gyakorlatban megvalósítani, máris jön vala­mely, magát megrövidítve érző hivatal, hogy rendreutasítsa a túl fürge kezde­ményezőt. Bármely elvtárs könnyen tud hozni akár tucatnyi ilyen példát; ahogy a munkások elgondolták, hogy étkezdét, bölcsődét építenek, megszer­vezik a tűzifaszállítást stb., abban a pillanatban kihuny az ügy iránti érdeklődésük, mert a huzavonát, az élettelen papírhalmazokat, a félfogadásra járkálásokat, elutasításokat, az új és új kérvényezésekre való felszólításokat ta­pasztalják. Így aztán ott, ahol mérgükben saját erőből étkezdét szerelhettek volna fel, megszervezhették volna a tüzelőszállítást vagy bölcsődét létesít­hettek volna, e központi apparátusokban „elutasítás” következett az esz­közök, a szállításhoz szükséges ló, a bölcsődékhez szükséges helyiség hiánya miatt. De mennyi keserűség halmozódik fel a munkásokban és munkásnők­ben, ha tudják és látják, hogy ha volna joguk és lehetőségük a cselekvésre, ők maguk megszerveznék a dolgot? Milyen sértő, amikor elutasítják őket olyan dolgokban, amilyeneket már megtaláltak, biztosítottak maguknak...

A kezdeményezés megbukik, a tettvágy lelohad. „Ha így van, akkor csak gondoskodjanak rólunk maguk a hivatalnokok.” Igen ártalmas szakadás ke­letkezik: mi, azaz a dolgozó nép, és ők – szovjet hivatalnokok, akiktől minden függ. És ez a legnagyobb baj.

De mit tesznek pártunk vezetői? Törekszenek-e arra, hogy feltárják a baj gyökerét, és nyíltan elismerjék, hogy maga ez a rendszer, amit a szovjeteken keresztül vezettünk be és valósítottunk meg, nemcsak hogy nem ösztönzi a tömegek öntevékenységét, hanem megbéklyózza és elfojtja azt? Nem, veze­tőink nem teszik ezt. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy keresnék, miként lehetne támogatni a tömegek kezdeményezését, amely megfelelő körülmények között nagyszerűen áramlik be rugalmas szovjet szerveinkbe, vezető rétegeink hirtelen a bürokratizmus védelmezőivé, lovagjaivá válnak. Trockijhoz hasonlóan hány munkás ismétli azt, hogy „nem attól szenvedünk, hogy a bürokratizmus rossz oldalait tesszük magunkévá, hanem attól, hogy a jó oldalait nem sajá­títottuk el.” (Trockij: „Az egységes gazdasági tervről”.)

A bürokratizmus a tömegek öntevékenységének nyílt tagadása, és ezért aki a munkásköztársaság irányítási rendszerének alapjául a tömegek öntevé­kenységük útján történő bevonását tekinti, az nem nézheti a bürokratizmus­nak sem a jó, sem a rossz oldalait, hanem egyszerűen és egyértelműen el kell vetnie azt az alkalmatlan rendszert.

A bürokratizmus nem a nyomorunk kiváltotta jelenség, mint erről Zinovjev elvtárs meg van győződve, és nem is a vezetésnek való „szubordináció” kifejeződése, amely a katonai szervezetből került át, mint mások állítják: ennél mélyebbre ható jelenség. A bürokratizmus ugyanabból a forrásból táplálkozik, amely ingatag szakszervezeti politikánkat szüli: a lakosság olyan tár­sadalmi csoportjainak a szovjet szerveinkre gyakorolt egyre növekvő hatásá­ból, melyek szellemükben nemcsak a kommunizmustól, hanem a proletariátus elemi törekvéseitől és feladataitól is idegenek. A bürokratizmus a pártunk leg­mélyére hatolt és szovjet szerveinket átható átok, amit nemcsak a munkásellenzék vesz észre, hanem sok más, e csoporton kívül álló gondolkodó elv­társ is.

Nemcsak a pártonkivüli tömeg kezdeményezése szűkült le (ez még érthető lenne és logikusan következne a polgárháború feszült atmoszférájából), hanem a végsőkig csökkent a párttagoké is. Minden olyan önálló kezdeményezést, sőt új gondolatot, melyet a vezető pártközpont cenzúrája nem vizsgált meg, „eretnekségnek” tekintenek, a pártfegyelem megsértését, mint ama központ jogait sértő kísérletet látnak benne, amelynek mindent „előre kell látnia” és mindent „előzetesen alá kell írnia”. Ha meg nem írta alá – várj!

Eljön majd az ideje, a központ időt szakít rá, aláírja és akkor majd szigorúan megszabott keretek között megvalósíthatod a „kezdeményezésedet”.

Mi történne, ha, tegyük fel, az Oroszországi Kommunista Párt tagjai, az énekes madarak kedvelői, úgy gondolnák, hogy megszerveznének egy „ma­dárvédelmi” társaságot? A dolog látszólag hasznos. Örvendetes, és semmi esetre sem fenyeget az „állami tervek” megsértésével. De csak úgy tűnik! Tüstént jelentkeznének a bürokratikus szervek, jogot formálnának ennek az ügynek a megszervezésére, „beömlesztenék” a társaságot egy szovjet appará­tusba, és ezzel megfojtanák a közvetlen kezdeményezést, annak pótlásául pedig egy csomó körlevelet és instrukciót szaporítanának, amelyek még néhány száz hivatalnokkal terhelnék meg a munkát, és tovább bonyolítanák a posta és a közlekedés helyzetét.

A bürokratizmus lényege, ártalma nemcsak a hivatali huzavona, amiről azok az elvtársak szeretnének meggyőzni minket, akik a vitát a „szovjet apparátus felfrissítésének” talajára vitték át, hanem éppen abban áll, hogy a kérdések nem véleménycsere, nem az érdekelt személyek élő, közvetlen kez­deményezésének útján nyernek megoldást, hanem formális, „felülről” való egyszemélyi vagy rendkívül szűk bizottság által hozott döntés útján, ahonnan az érdekelt személyek nemegyszer tökéletesen hiányoznak. Egy harmadik dönt a sorsunkban – ez a bürokratizmus lényege.

A munkásosztálynak az átmeneti korszak szülte növekvő szenvedései lát­tán a bürokratizmus különösen tehetetlen és cselekvésképtelen. A termelő­erők fejlesztésében és a munkások életkörülményeinek javításában a lelkese­dés csodáját csak az érdekelt munkástömegeknek – az „engedélyezések” és „aláírások” hierarchiája által lépten-nyomon nem zavart és nem korláto­zott – eleven kezdeményezése valósíthatja meg. A marxisták, köztük a bol­sevikok mindig is azáltal voltak erősek, hogy nem annyira a mozgalom közvetlen, legközelebbi sikereit hajszolták (ezt a vonalat az opportunisták, a megal­kuvók követték), hanem arra törekedtek, hogy olyan körülmények közé jut­tassák a proletariátust, ahol lehetőség nyílik forradalmi akaratának acélozására vagy alkotó képességeinek fejlesztésére. A munkások kezdeményezésé­re szükségünk van. Ugyanakkor azonban nem engedünk neki teret.

A kritikától és a gondolkodás szabadságától való félelem a bürokratizmus­sal összefonódva előbb-utóbb karikatúrába illő helyzetbe sodor bennünket.

És tegyük hozzá, miféle ez az öntevékenység, ha nincs vélemény- és gondolkodásszabadság? Hiszen az öntevékenység nemcsak bizonyos kezdemé­nyezésekben, munkában, cselekedetekben ölt testet, hanem még inkább a gondolkodás önálló munkájában. Félünk a tömegek öntevékenységétől, félünk teret engedni az osztály alkotómunkája számára, félünk a kritikától, már nem bízunk a tömegekben – éppen innen ered a mi bürokratizmusunk. És ez az, ami miatt a munkásellenzék azt vallja, hogy a bürokratizmus a mi ellenségünk, átkunk, és a legnagyobb veszély magának a kommunista pártunk­nak az életképességére nézve.

Ahhoz, hogy a szovjet intézményekbe befészkelődött bürokratizmust kiirtsuk, mindenekelőtt a párton belüli bürokratizmust kell kiirtanunk. Ez a „rendszerrel” vívott harc is. Ahogyan a párt, de nemcsak elméletben és sza­vakban, elismeri irányításunk alapjául a tömegek öntevékenységét, a szovjet apparátusok úgy válnak, a dolgok hatása folytán, élő szervekké, a forradalmi­-kommunista feladatok megvalósítóivá, és nem lesznek többé „statisztikai” apparátusok, papírmegőrzők vagy halva született intézkedések laboratóriu­mai, ahol mindinkább eltorzulnak.

Mit kell tennünk, hogy megszüntessük a párton belül a bürokratizmust, hogy megvalósíthassuk a pártban a „munkásdemokráciát”?

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a pártvezetésnek nincs igaza, amikor azt hangoztatja, hogy „egyetértünk a gyeplő lazításával a pártban”, amíg nem fe­nyeget bennünket nagy veszély a fronton. Ám mihelyt veszélyt érzünk, vissza fogunk térni a párton belüli „katonai rendszerhez”. Nincs igazuk, mert emlékeznünk kell arra, hogy a hősiesség óvta meg Petrográdot, védelmezte nemegyszer Luganszkot, a többi várost és egész területeket. S vajon csak a Vörös Hadseregé-e? Nem, a széles munkástömegek hősies öntevékenysége és kezdeményezése! Minden elvtárs tudja, hogy éppen a közvetlen veszély pil­lanataiban hívja fel mindig a párt a tömegeket az öntevékenységre, mintegy benne látva a végső reménységet. Igaz, hogy a veszély pillanatában az osztály- és pártfegyelem, a megbízhatóság, a pontosság, az önmegtagadás szükséges erény, de az osztályszellemnek eme megnyilvánulásai és a „vak engedelmes­ség” között, amelyet az utóbbi időben a párt kifejleszt, óriási különbség van.

A munkásellenzék Moszkva felelős munkatársainak egy csoportjával együtt a párt egészségessé tétele és e káros bürokratizmustól való megszabadítása ne­vében követeli a demokratikus elvek bevezetését, s nemcsak a pillanatnyi eny­hülés idejére, hanem a külső és belső helyzet kiéleződése esetén is. Ez a párt egészségessé tételének első és alapvető feltétele, a saját programjának elveihez való visszatérés, amelytől a párt a tőle idegen elemek nyomására a gyakorlat­ban eltér.

A második feltétel, amely mellett a munkásellenzék teljes határozottsággal kiáll, a párt megtisztítása a nem-proletár elemektől. Minél erősebbé válik a szovjethatalom, annál nagyobb számban igyekeznek a pártba beférkőzni az idegen, karrierista, kispolgári, sőt időnként nyíltan is ellenséges elemek. Alapos tisztogatást kell végezni. Ugyanakkor azonban abból kell kiindulni, hogy a nem-munkás közeg legforradalmibb elemei a forradalom első, Október előtti periódusában léptek a pártba. A pártnak a munkások pártjává kell válnia. Csak akkor lesz képes állhatatosan visszaverni a kispolgári elemek, a parasztság és a tőke szokásos szolgáinak, a szakértőknek kívülről és belül­ről egyaránt jövő hatását.

A munkásellenzék javasolja, hogy újra vegyék lajstromba azokat a nem­munkás elemeket, akik Októbert követően léptek be a pártba, és zárják ki mindazokat a nem-munkásokat, akik 1919 után léptek be, biztosítván szá­mukra a jogot, hogy 3 hónapos határidővel újból kérhetik felvételüket.

Egyidejűleg „munkás szolgálati időt” kell megállapítani minden olyan nem-munkás számára, aki vissza akar térni vagy be akar lépni a pártba, mind­egyiknek javasolván, hogy megfelelő ideig fizikai munkát végezzenek a mun­kások élet- és munkakörülményei között.

A párt demokratizálásának harmadik döntő lépése: „valamennyi központi szerv munkástöbbségűvé tétele” – más szavakkal: úgy rendezni a kormány­zósági, járási bizottságok és a párt Központi Bizottságának összetételét, hogy biztosíthassuk bennük a tömegekkel közvetlen kapcsolatban álló munkások uralkodó befolyását.

A munkásellenzék követeléseinek ezzel a tételével áll szoros kapcsolatban a másik tétel, hogy valamennyi pártközpontunkat, kezdve a párt Központi Bizottságától egészen a kerületi bizottságokig, úgy kell átalakítani, hogy a szovjet politika mindennapi ügyeinek irányításába, a kinevezésbe, az áthelyezésbe beavatkozó szervekből a szovjet apparátusok politikáját ellenőrző szervekké váljanak.

Már korábban megállapítottuk, hogy pártunk valóságát a három, összeté­telében különböző társadalmi csoport, a munkásosztály, a parasztság és vé­gül a volt burzsoázia maradványai, a szakértők, technikusok, üzletkötők különnemű tendenciáinak kereszteződése okozza.

Az összállami jellegű feladatok mind a helyi, mind a központi szovjet szerveket, népbiztosságokat, de a Népbiztosok Tanácsát és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot is arra kényszerítik, hogy a munkásköz­társaság e három különnemű társadalmi rétegére egyaránt hallgassanak, alkal­mazkodjanak hozzájuk, és emiatt annak az osztályvonalnak a szilárdsága és tisztasága szenved csorbát, melynek hordozójául a pártnak a forradalom érde­kében továbbra is lennie kell. Az „összállami” megfontolások súlyosabban kezdenek latba esni, mint a munkásosztály érdekei.

Annak érdekében, hogy a Központi Bizottság és a pártbizottságok osztály­politikánk tisztaságát védjék, és rendreutasítsák szovjet szerveinket minden alkalommal, amikor a szovjetpolitikában a programtól való elhajlás tapasz­talható (pl. a szakszervezetek szerepének és feladatainak kérdésében), a le­hetséges minimumra kell csökkenteni vezető munkatársaink személyi álláshalmozását a szovjet szervekben és a pártközpontokban. Gondolnunk kell arra, hogy Szovjet-Oroszország egyelőre nem egynemű a gazdasági érdekek te­kintetében, sőt különnemű társadalmi tömeget képvisel; az államhatalomnak egyeztetni kell ezeket az időnként ellentétes érdekeket, közben érvényesíte­nie kell az irányvonalat, egyensúlyt kell tartania.

Annak érdekében, hogy pártunk Központi Bizottsága az osztálypolitika leg­felső eszmei központjává, a gondolkodás és a tanácsok gyakorlati politikája fölötti ellenőrzés szervévé, programunk alapjainak szellemi megtestesítőjévé válhasson, szükséges, hogy különösképpen a Központi Bizottságban a mini­mumra csökkentsék a Központi Bizottság és a legfelső szovjet szervek tagjai­nak az álláshalmozását.

E célból a munkásellenzék javasolja: az ilyen típusú pártközpontok létrehozása érdekében, melyek valóságosan a szovjet intézmények fölötti eszmei ellenőrzés szervei lennének, és ez utóbbiakat szilárd osztályszellemben irányí­tanák, valamint a párton belüli munka erősítése érdekében vezessék be a kö­vetkezőt: a pártközpontok tagjainak legalább egyharmada személyesen ne foglalkozzon egyidejűleg párt- és szovjetbeli munkával.

A munkásellenzék negyedik atapvető követelése: pártunk visszatérése a vá­lasztási rendszer elvéhez.

Kinevezés csak különleges kivételek esetében engedhető meg, csakhogy már „szabállyá” vált. A kinevezési rendszer, a bürokratizmus e jellemző voná­sa, általános, elismert, törvényes elvvé vált. A kinevezési rendszer szüli – meg­sértvén az egyenlőség és elvtársiasság viszonyait – az egészségtelen atmoszfé­rát a pártban, a kinevezési rendszer táplálja a karrierizmust, talajt teremt a rokonpártolás, illetve szovjet- és pártgyakorlatunk más káros jelenségei szá­mára. A kinevezési rendszer csökkenti a felülről kinevezett személy felelős­ségérzetét és elmélyíti a „fent” és a „lent” közötti szakadékot.

A kinevezett gyakorlatilag kívül esik az ellenőrzésen, mivel a vezetőknek nem áll módjukban figyelemmel kísérni tevékenységét, az „alsó rétegeknek” pedig nincs lehetőségük arra, hogy rendreutasítsák és leváltsák az alkalmatlan dolgozót. A kinevezettek körül rendszerint a bürokratizmus, a talpnyalás, a kegyhajhászás légköre alakul ki, amely megfertőzi a munkatársakat és le­járatja a pártot. A kinevezési rendszer a munkában való kollegialitás teljes tagadása. A kinevezési rendszert fel kell számolni, és a választási rendszerrel kell felváltani az egész pártvonalon. „Meghatalmazottak” csak a kongresszus vagy a konferencia által a vezető központokba választott elvtársak lehetnek (például a Központi Bizottság, valamint a kormányzósági, járási bizottságok tagjai).

És végül, elengedhetetlen feltétele a párt egészségessé tételének és a párton belüli bürokratizmus megszüntetésének, hogy visszatérjünk a dolgok olyan felfogásához, amely szerint a pártélet és a szovjet politika valamennyi alap­vető kérdését előbb az alsó rétegek vitatják meg, majd a vezető rétegekkel egyeztetik. Így volt ez az illegalitás idején, sőt a breszt-litovszki békekötéskor is.

Nem így van azonban most. A szeptemberi összoroszországi pártkonfe­rencián elfogadott hangoskodó ígéretek ellenére, egy olyan fontos kérdés, mint a koncesszió, váratlanul érte a tömegeket.

Ez a pont is csak a szakszervezetek feladatai kérdésének a pártvezetésen belül való kiéleződése következtében kapott széles vitateret.

A bürokratizmus rendszerének felszámolására a széles körű nyilvánosság, a véleményszabadság, a vita szabadsága, a párton belüli és a termelési szerve­zetek tagjai közti kritika gyakorlásának joga a döntő lépés.

A kritika szabadsága, a szabad felszólalás jogának a biztosítása az irányza­tok számára a partgyűléseken, e vita joga: mindez már nemcsak egyedül a munkásellenzék követelése. A tömegek növekvő nyomására egy sor olyan rendszabályt, amelyekre az alsó rétegek már az összoroszországi konferencia előtt utaltak, ma hivatalosan is helyesnek ismertek el. Csak el kell olvasni a Moszkvai Bizottságnak a kongresszusra a pártépítésről készített platformját, hogy elmondhassuk: az ellenzék büszke lehet rá, hogy hatása növekszik. Ha nem lenne az ellenzék, vajon lehetne-e hasonló „balratolódást” várni a Moszk­vai Bizottságtól? S vajon nem ugyanaz történik-e majd ezzel a platformmal is, ami azokban az években nemegyszer megtörtént vezető szerveink határozatai­val: e kongresszusokon és konferenciákon az alsó rétegek nagy nyomására akar a legradikálisabb határozatokat is elfogadták, de aztán vége a kongresszus­nak, az élet a régi kerékvágásba zökkent és a határozat elfeledett óhaj maradt csupán...

Vagy tán nem ez lett a sorsa a VIII. kongresszuson a pártnak a „hozzá­csapódott” elemektől való megtisztításáról elfogadott határozatával? A nem-munkások pártfelvételének nagyobb igényességéről szóló határozattal? Vagy mi lett az 1920-as pártkonferencia határozatával, amely szerint a kinevezési rendszert ajánlási rendszerrel kell felcserélni? Az e területen való állandó ha­tározathozatal ellenére sem szűntek meg a párton belüli egyenlőtlenségek. Ami pedig a felülről előírtaktól eltérő „külön véleménnyel” élő elvtársak ül­dözését illeti, az gyakorlatilag továbbra is folyik. Sok ilyen példát sorolhat­nánk. Ám ha ezek a határozatok nem valósulnak meg, akkor ez azt jelenti, hogy a legalapvetőbb okot kell megszüntetni, amely megvalósulásukat akadá­lyozza, azaz ki kell zárni a pártból azokat, akiknek nem tetszik a nyilvános­ság, az alsó rétegek előtti felelősség – és a kritika szabadsága. Egyformán nem tetszik a párt nem-munkás elemeinek és a polgáriasult lelkületű munkáselemeknek sem. Nem elegendő újralajstromozással, a felvétel ellenőrzésének szigorításával stb. megtisztítani a pártot a nem-munkás elemektől; a pártba széles bejutási lehetőséget kell tudnunk nyitni a munkások számára. Meg kell könnyíteni a munkásoknak a pártba való felvételét, magában a pártban elvtársiasabb légkört kell teremtenünk, hogy a munkás otthonának érezze, hogy a párt felelős dolgozójában ne az elöljáróságot, hanem a tapasztaltabb elvtár­sat lássa, aki kész vele megosztani ismereteit, tapasztalatát, kész figyelni az ő szükségleteire és igényeire. Hány meg hány, főként fiatal munkást taszítunk el a párttól azzal, hogy türelmetlenséget, túlzott szigorúságot, igényességet tanúsítunk irányukban, ahelyett, hogy meggondoltan irányítanánk, a kommu­nizmus szellemében átnevelnénk őket.

Pártunkban a bürokratizmus szellemével együtt a formalizmus, a hivatali szellem is eluralkodott. Az elvtársiasság már csak az alsóbb rétegekben létezik.

A pártkongresszusnak az a feladata, hogy számításba vegye ezt a kellemet­len tényt is, és megértse, hogy a munkásellenzék miért ragaszkodik a nagyobb egyenlőséghez, a párton belüli privilégiumok felszámolásához, minden, az alsó rétegek által küldött és választott munkatárs felelősségének erősítéséhez.

Következésképp, a munkásellenzék három alapelvet vall a párton belüli demokratizmus megerősítéséért és a bürokratizmus felszámolásáért vívott harcban:

1. választási rendszer minden vonalon, a „kinevezési” és megbízotti rend­szer megszüntetésével, az alsó rétegekkel szembeni felelősség erősítése mellett;

2. a párton belüli nyilvánosság megteremtése (mind az általános jellegű kérdések, mind az egyéni jellemzések vonatkozásában), az alsó rétegek hang­jának figyelembevétele, a kérdések széles körű megvitatása, és a vélemények összegezése a vezető szervek részéről, bármely párttag részvételi lehetősége a pártközpontok ülésein, kivéve a különösen bizalmas ügyeket, a kritika és a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása (nemcsak a szabad vita jo­gának a biztosítása, hanem az anyagi támogatás joga is a párton belüli irány­zatok irodalmának kiadása érdekében);

3. az egész párt munkástöbbségűvé tétele, és a személyi álláshalmozás csök­kentése a vezető párt- és szovjet szervekben.

Ez az utóbbi különösen fontos és lényeges még azért is, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy pártunknak még nemcsak a szocializmust kell építenie, hanem nevelnie is kell, fel kell készítenie a tömegeket a világkapitalizmus ellen folytatandó esetleg hosszú harcra, amely a legváratlanabb és mind újabb formákat öltheti. Túlzott naivitás lenne úgy képzelni, hogy visszavervén a fehérgárdisták és az imperializmus támadását valamennyi katonai fron­ton, megszabadulhatunk a tőke világának nyomásától és azon törekvéseitől, hogy Szovjet-Oroszországot egyéb kerülő utakon szerezze meg, beleszóljon az életünkbe, és a munkásköztársaságot a kapitalizmus érdekeinek megfele­lően használja fel. Itt is „résen kell lenni”, a párt feladata, hogy itt is teljes fegyverzetben fogadja az ellenséget, és egyesítse a proletariátus erőit a megha­tározott osztályfeladatokra (a lakosság többi rétege a kapitalizmushoz fog húzni). Vezető pártszerveink kötelessége, hogy felkészüljenek forradalmi tör­ténelmünk eme új fejezetére.

A kérdést akkor oldjuk meg a leghelyesebben, ha a pártot sikerül az egész vonalon szorosan összekapcsolni a szakszervezetekkel is, nemcsak a szovjet szervekkel. Ez esetben a személyi álláshalmozás nemcsak hogy nem fenyegeti elhajlással a pártvonaltól, hanem épp ellenkezőleg, az elkövetkező korszakban osztályszilárdságot ad a pártnak a világkapitalizmus elleni (kereskedelmi egyezményeken és koncessziókon keresztül folytatott) harcban. A Központi Bizottságot „munkástöbbségűvé” kell tenni, tehát olyan Központi Bizottsá­got kell létrehozni, amelyben az alsó rétegeknek a tömegekkel összeforrott képviselői többé nem játszanák az „esküvői tábornok” szerepét, hanem való­ságosan is szoros kapcsolatban lennének a legszélesebb pártonkívüli tömegek­kel a szakszervezetekben, és képesek lennének felmérni, summázni a pilla­natnyi jelszavakat; az osztály igényeit és törekvéseit és a párt politikáját az osztályvonalat fenntartva irányítanák.

Ez a munkásellenzék álláspontja. Ez történelmi feladata. És bármennyire is lekezelően bánnak vele pártunk vezetői, a munkásellenzék az egyetlen élő, ható erő, mellyel pártunknak számolnia kell, és amellyel számolni fog.

Az ellenzék történelmi szükségessége

Végül arra kell választ adnunk: kell-e az ellenzék? Üdvözölnünk kell-e létre­jöttét a proletariátusnak a kapitalizmus igája alól történő világméretű felsza­badítása érdekei szempontjából, vagy pedig nem kívánatos, a párt harci ener­giáját gyengítő, a párt sorait szétziláló jelenségnek tekintsük-e?

Minden elvtárs, akiben előzetesen nincs előítélet az ellenzékkel szemben, és tárgyilagosan, a saját eszével, és nem elismert tekintélyek útmutatása alap­ján kíván a kérdéshez közeledni, a kérdésben eligazodni, meggyőződhet e futólagos megjegyzések alapján arról, hogy az ellenzék szükséges és hasz­nos. Hasznos mindenekelőtt azért, mert véget vetett a gondolkodás téli álmá­nak. A forradalomnak ezekben az éveiben annyira lefoglalt bennünket a mun­ka, a gyakorlati munka, hogy elmulasztottuk lépéseink elvi-elméleti néző­pontból való értékelését. Elfelejtettük, hogy a proletariátus nemcsak a hata­lom megszervezésének periódusában követhet el nagy hibákat és tévedhet az opportunizmus, a megalkuvás mocsarába. A proletárdiktatúrának ebben a korszakában is lehetségesek ilyen hibák, különösen akkor, amikor körös­körül az imperializmus hullámai tornyosulnak és a Köztársaságnak kapitalis­ta környezetben kell tevékenykednie. Ilyen esetben nem elég bölcs „állam­férfinak” lenni, vezetni is tudni kell a pártot, következésképpen az egész munkásosztályt az osztály-kibékíthetetlenség és osztály alkotó-tevékenység vonalát követve, mindvégig arra készítve fel az osztályt, hogy hosszú lesz a harc a burzsoá hatások új és új formái ellen, amelyek a Köztársaságot a világkapitalizmus részéről érik. „Légy résen!” „Légy osztályhű!” – ezeknek kell most pártunk jelszavainak lenniük, amelyek aktuálisabbak, mint bármikor korábban.

A munkásellenzék napirendre tűzte ezeket a kérdéseket és ez a nagy törté­nelmi érdeme. A gondolkodás mozgásba jött. Megkezdődött az eddig elvég­zettek elemzése. Megindult a kritika. Ahol pedig kritika, elemzés van, ott működik, mozgásban van, kutat a gondolkodás, ott alkotómunka folyik, élet van, és következésképpen előremozgás – a jövő felé. Nincs szörnyűbb és ártalmasabb a gondolkodás renyheségénél, a sablonnál, a rutinnál. És mi kezdtünk rutinból dolgozni, s mivel nem lévén még az ellenzék (hisz messze nem érett formájában jelentkezett), észrevétlenül letérhettünk az osztálynak a kommunizmushoz vezető egyenes útjáról, és ezt mi magunk sem vettük észre. Ellenségeink pedig, kezüket dörzsölgetvén örömükben, vihogtak vol­na, a mensevikek meg oldalról vágnának felénk, rosszindulattal mutatva rá növekvő „elhajlásunkra”. Ma már ez nem lehetséges. A kongresszusnak, és így a pártnak is, számolnia kell a munkásellenzék álláspontjával, és ha nem is köt vele kompromisszumot, mindenesetre a nyomására, hatására tennie kell néhány lényeges engedményt.

A munkásellenzék második érdeme, hogy vita tárgyává tette a kérdést: ki van hivatva végső soron a gazdaság új formáinak megteremtésére: a techni­kusok, szakemberek, akik minden idegszálukkal a múlthoz kötődnek, a szov­jet hivatalnokok, köztük elvétve egy-egy elvhű kommunistával, vagy pedig a munkásság osztálykollektívái, mint pl. a szakszervezetek.

A munkásellenzék azt hangoztatta, ami már Marx és Engels Kommunista Kiáltvány-ában is megfogalmazódott és ami programjuk alapját képezi, neve­zetesen azt, hogy a kommunizmus építése csak maguknak a munkástömegek­nek a tette lehet és lesz. A kommunizmus létrehozása a munkások tettének eredménye.

Végül pedig a munkásellenzék felemelte a hangját a bürokratizmus ellen, és volt bátorsága kimondani, hogy a bürokratizmus köti meg a munkásosztály öntevékenységének és alkotómunkájának a szárnyait, hogy a bürokratizmus fojtja el a gondolatot, akadályozza a gazdasági kezdeményezést, és az új ter­melési módszerek keresésének kísérletét, egyszóval szegényessé teszi az új termelési és életformák terén az alkotómunkát. A bürokratizmusnak mint rendszernek a helyébe a dolgozó tömegek öntevékenységének rendszerét! És ebben a kérdésben pártvezetésünk máris visszavonult, elismerte a pártnak a kommunizmus kárára, és a munkásosztály érdekeinek sérelmére elkövetett elhajlásait (a cektranizmus elítélése). E területen a kongresszuson még egy­szer engedményt tesznek majd a munkásellenzéknek. Ily módon, annak ellenére, hogy a munkáseilenzék mint párton belüli csoportosulás mindössze né­hány hónapja jelent meg, máris megtette a magáét, máris felrázta a gondola­tot, kiszabadította bilincseiből, és arra kényszerítette a vezető pártközponto­kat, hogy hallgassanak a munkások, a proletár kollektívák egészséges hangjára.

Ha a pártvezetés nem haragudna a munkásellenzékre, akkor történelmi jövő állna előtte. Mivel mi hiszünk pártunk életerejében, tudjuk azt is, hogy némi makacsság, ingadozás, cikcakkos politikai lépések után pártunk mégis­csak arra az útra lép, melyet osztályösztönével a kart karba fűzve osztállyá szerveződött proletárok építenek. Nem lesz szakadás! Ha ki is szakadnak egyes csoportok a pártból, ezek mindenesetre nem azok lesznek, akik a munkásellenzék soraiban vannak. Azok fognak csak kiszakadni, akik olyan, a kommunista program általános szellemétől eltérő, ideiglenes, kikényszerített dolgokat próbálnak elvvé tenni, melyeket a feszült polgárháborús helyzet idézett elő, és úgy fognak kapaszkodni beléjük, mintha politikai vonalunk lényegét jelentenék.

Ám az a része a pártnak, amely hozzászokott ahhoz, hogy növekvő és szár­nyait bontó óriás, és hogy a proletariátus osztálynézőpontját osztja, magába gyűjti és feldolgozza mindazt az erős, valóban egészséges és élő hatást, ame­lyet pártépítésünkbe a munkásellenzék hoz. Az egyszerű munkás nemhiába mondja meggyőződéssel és békülékenyen: „lljics gondolkodik rajta, jól meg­rágja a dolgot, meghallgat minket, és a párt kormányrúdját az ellenzéknek nyújtja. Iljics velünk lesz!”

Minél hamarabb számol a pártvezetés az ellenzék munkájával és lép tovább az alsó rétegek megjelölte úton, annál hamarabb túljutunk a párt válságán e nehéz periódusban, és annál hamarabb átlépjük a bűvös határt, ahol az em­beriség, megszabadulván a gazdasági és rajta kívül eső törvényektől, a tudo­mányos értékekben gazdag kollektíva akaratából tudatosan építeni kezdi majd a kommunizmus korszaka emberiségének történetét

Alekszandra Kollontaj Internet Archívum